mostanában egyre több zöldet és kanyargó patakot látok, amiknek a tajtékos felszíne rávezeti a szemem a parton kucorgó hóvirág-telepekre. figyelem a szecessziósan görbülő fák néma haldoklását, ahogy a fagyöngy-gömbök fojtogatják őket. de ugye attól, hogy a természet kegyetlen, nekünk még nem kell annak lennünk?
a délelőtti magányt lótuszülésben meditálom át, mert keresek valamit, mindenhol ugyanazt, legyen az egy könyv az avantgardról, vagy egy tányér, amiről próbálom levakarni az olvasztott sajtot, de előbb borít be engem a hab. valahogy nincs idő semmire, de igazából csak ülök, és cinikusan azon gondolkozom, hogy mi van ott, ahol nincsen semmi. remélem, hogy engem azért nem fognak belelógatni a lábamnál fogva a maradékos hordóba.
elég négy emelet, hogy kilúgozzam a lelkem, de nem fogok várni. egy helyben ülve nem lehet semmire rátalálni.
ki kellene érdemelnem az embereket. addig palackokba dugaszolom a veszprémi levegőt, hátha egyedül kell majd elmennem.
ez jobb lesz, mint a xanax
a saját véletlenemet én választom
"hajszálaim baljóslatúak"
mint egy kibaszott expresszionista festmény
de igazából te egy ready-made vagy
csitu, ez még nem a pont ---
csak egy röviden húzott vessző
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése