KÖZJÁTÉK

olyan ez, mint amikor apukáddal a "napi 20 perces séta" címszó alatt nem egy kies, rendezett parkba mentek el, ahol az emberek vagy futnak, vagy kutyát sétáltatnak, vagy futtatják maguk mellett a kutyát, hanem inkább a város legrégebbi temetőjét látogatjátok, aminek a hatalmas kovácsoltvas kapuja olyan szinten elkezdett oxidálódni, hogy kinyitáskor félő volt, hogy elhamvad.
bakancsaink alatt ropogott az éves vadgesztenye-termés, művirágok és kiszolgált mécsesek, miközben csendben andalogtunk a domboldalon. a lankás elfekvés miatt a vésett kő- és márványtáblák illetlen szögekben dőltek meg, amik minket a jankovics marcell-féle jános vitéz egyik jelenetére emlékeztettek. talán ránk is vár tündérország.
néha meg-megálltunk, és olyankor elmerengtünk egy 48-as honvéd tábornok életén, vagy mosolyogva figyeltük az apró, megsárgult fényképeket a keresztek és a nevek mellett. voltak, ahol a sírkövek előre bukva hevertek a földön, vagy funkciójukat vesztve feliratuk olvashatatlanná vált, így taszítva gazdájukat az ismeretlenségbe. de a természet róluk sem feledkezett el. kis sárga virágcsoportok garmadája nőtt a hantokon, egyfajta engesztelésképpen.
véges számú kapcsolódási pont létezik, az ingerület hirtelen megakad, a sejtek elhalnak, a memória kisül. de jó tudni, hogy valaki, vagy valami mindig emlékezni fog ránk, és friss virágot hoz a nyughelyünkre.
pedig ő nem is barát vagy családtag.
talán több annál.