FOXTROTT

amikor nagyon kellene koncentrálni, mert drámai pillanatokat élünk, elkezdek azon gondolkozni, hogy minek is a rövidítése a s.w.a.t., vagy pedig hogy milyen jó lenne holnap autentik amerikai almás pitét sütni, de ezeken csak akkor szabad elmélkednem, amikor magzatpózba gömbölyödve az államig felhúzom a takarót.

a varázslatok akkor kezdődtek, amikor linzerre vártam a folyosón, és figyeltem a fehér falakon csordogáló repedéseket. lehetnének akár a ház évgyűrűi, de inkább hasonlítanak a tenyerünkben futó vonalakra. valaki biztos tud jósolni belőlük, de nemcsak azt, hogy jövőre új kazánra lesz szüksége, hanem hogy mi fog történni a lakókkal.
ezután jött a tágulás és a sör kesernyés szaga, mi pedig elképzeltük a 11 dimenziót, ahogy lüktetve tágulunk, míg pattanásig nem feszülünk. talán élhetnénk máshol, lehetnénk jobbak vagy rosszabbak, érdeklődve néznénk, ahogyan a csontjaim belefúródnak a másik puha bőrébe. másik. ez egy egyismeretlenes egyenlet, aminek a megoldása egy tizedes tört, amely végtelen, de nem szakasos.

életem első liturgiáját hallgattam, de igyekeztem beilleszkedni; szenvedésemben a templom gyertya alakú lámpáit számolgattam és vívódtam magamban, hogy vajon gótikus-e, és vajon keresztdonga boltozat borul-e ránk. máshol kerestem a megváltást, ott, ahol sorokban vannak a székek, és protézisragasztó-szagot árasztanak a testek, de mindenki azért van ott, hogy francia filmet nézzen, mintha nem lenne másunk, csak két napunk és egy éjszakánk.

snitt.
egy krumplinyomón keresztül kipréselődünk a konyhai fekete székekre. egymásba révedünk a karcos asztal mellett. te kinyitod az ablakot, a kisóhajtott cigarettafüstöd táncra hívja a függönyt, egy slowfoxra. ó, az a hanyag elegancia!
nem ül be közénk más, mint a mikroban sülő virslik utolsó halálsikolyai.
ez a mi valóságunk.
pedig még meg is fésülködtem érted.