NEGYVEN FOK ÉSZAKON

már egy nap, két óra és negyvenkét perc eltelt kétezer-tizenötből.
elseje volt az igazi szilveszter. a napján semmit sem jó ünnepelni, talán a túlzott elvárások kifacsarják a levet, de a magot bent hagyják.
az ilyen napok a sütőben pirulnak puhára, ezek deresednek az erkélyen a mínuszokban a negyven fokos üvegekben, majd végül a maradékuk a kukában landol. a tányérokat fehérre mossuk, és a szekrényben egymásra rakodjuk.
mintha megint nyár lenne, nem rácsoznak be a jégvirágok, nem érnek el hozzánk a gondterhelt sóhajok, a remegő májfoltos kezek, és egyáltalán.. semmi.
most az egyszer önzők leszünk, csak mi, mi, és mi.
nem lesznek beteg, rákos lányok, autóban égett vezetők, vagy az emberek elállatiasodásának áldozatai, ebben a percben senki nem kegyetlen, nincs fájdalom, nélkülözés, szomorúság. mindenki egy homokszemnyi istenség, aki jóságos és szeretetteljes, és hagyjuk, hogy a szél oda fújjon minket, ahol éppen lennünk kell.
nézem, ahogy a meghámozott alma lassan megrozsdásodik; kellene citromlé és cukor, de elvágtam az ujjam, és különben sem lesz már egyikünk sem ugyanolyan.
farkasszemet nézve egyszer végre a tükörképnek kell pislognia, ujjongunk, éjszaka ég a mécses. vajon ez a boldogság? az orchidea szintetizálja az éjszakai szuszogást, és mellette nagyra nőnek az árnyékok.
miért kell elmenni, hogy hazavágyjunk?
egy fotó most kimerevítené ezt a pillanatot, rázárná a papírra örökre, és megnyugodnék, mert tudnám, hogy ott télen örökké nyár van. ez lenne az én saját párhuzamos univerzumom.
a négyesből ötös lett, és mégsem történtek meg a csodák, nem köszöntöttem kellőképp, mert valahol úgy éreztem, hogy ismerjük mi már egymást régről. ő csak egy megkésett vendég, akinek a legkényelmetlenebb szék jutott ott, ahol huzatos a szoba.
jobb, mint remegve állni a mosdókagyló fölött, és arra gondolni, hogy ez akár én is lehetnék, miközben lehet, hogy tényleg én vagyok. de ezt persze senki sem tudja.
senki sem tudhatja.