AZOK A BUDAI GIMIS SRÁCOK

tegnap óta hivatalosan is lecsúsztattam a vállaimról az eötvös lóránd tudományegyetem biztonságos burkát, majd magamra öltöttem a meyertől kapott lila esőkabátomat, amire fehér szívek záporoznak: hogy elkísérjen az utamon, bár még nem tudom, hol kötődik ki a bakancsom és hol húz le egy kőre a hátizsákom.

úgy álltam a lépcsőházban, mint aki légypapírba ragadt, néztem ki az ablakon, és hagytam, hogy rámsötétedjen a ház. a jobb kezemben szorongatott nejlonzacskó szánalmasan neki-nekiütődött a térdemnek, benne csörögve-zörögve azokkal a madárlátta ennivalókkal, amiket a különféle enzimjeimnek már különféle vegyületekké kellett volna bontaniuk, de ehelyett harminc centivel a föld fölött himbálóztak. a rücskös falnak vetettem a hátamat, és vártam, hogy valaki értem jöjjön, oda, az első és a második emelet közé, hogy aztán ölbe kapjon, és felvigyen a negyedikre. közben magamban motyogva hallgattam a kutyaugatást és tüsszentéseket követő heves orrfújásokat. különben csendes, csendes volt minden. nem jutottak eszembe azok a tájak, amelyeken végighajtottunk, azok a szürkés-barnás eliszaposodott földek, amik a lehetetlenül világos és színes réteket váltották fel; vagy azok a pőre, korhadt fák, amik ásítozva ropogtatják magukat az utak mellett; csak az, amikor a fehér kötött pulcsimban kiléptem az utcára, győzelmi szalagként széthúztam magam körül a sálam, és ugrándozva lépdeltem, mert macskakövön járni jó, jó, jó.

így élünk mi, kéz a kézben, 1913-ban, és várjuk, mikor hosszabbodnak a nappalok addig, amíg teljesen el nem tűnnek az éjszakák. felhúzzuk a zokniknak, megmossuk a fülünk hátulját is alaposan, magunkra öltjük a csodálkozást, és kopogva ellibegünk.
csak a fogainkat hagyjátok meg, azok kellenek nekünk mind.