A TENGER HABZÓ SZÁJA

már szükségtelen ez a disztingválás a napok között.
az egész talán ott kezdődött, amikor az ablakkereten lévő lyuk be lett tömködve egy papírzsebkendővel. az lehetett az a pont, bár az ilyenekben mindig bizonytalan az ember, hiszen amikor megéli a sorsfordító pillanatot, még nem tudja, hogy az az, amire majd emlékeznie kell és emlékezni is fog, vagy talán éppen az, ami pontosan a szürkesége miatt beleivódik a szelektálásra váró csoportba, mint egy jámbor jótevő, akinek kiléte csak gyerekmesékben és legendákban nyer legfeljebb magyarázatot, valamint a szögben, melyet a világba ütött, és az űrben, amelyet munkája után hagyott.
nem ismertem fel, hogy túl vékonyak a szobákat elválasztó falak; a lakóiknak pedig túl kérges a szívük, hályogos a szemük, és még az ordibálást sem hallják meg.

muszáj abban hinnem, hogy ez a kollektív valóság hirtelen lábakat növeszt, és odébb tipeg, hogy megmutassa azt az amorf plazmát, amit eddig eltakart. ha meglátom, megmártózom benne, különben nem lehet a börtönőrét elviselni.
menekülés? megvilágosodás? őrület?
talán elborult az elmém, mint a nyári égbolt a hűsítő zápor előtt, vagy kiborultam, mint amikor reggel álmosan nyúlsz a müzli zacskójáért, de közben fellököd a tálad, és amint a tej megérzi a szabadság illatát, hogy többé nem kell más tárgyak alakját felvennie, rohanvást elindul az asztal széle felé, hogy igazi önnönvalójában távozzon a padlóra.

kellenek a szívmelengetően olcsó kis hazugságok, mint amikor szemrebbenés nélkül belemondják a 44 kilós, csontvázzá aszott koponyádba, amire egy vékony, fehér, papirusszerű bőr feszül, hogy milyen jól nézel ki.
elgondolkozol, hogy vajon tényleg ennyire érdekled, vagy őszintén jobban tetszik neki ez a külső, ami még éppen nem árasztja magából a dögszagot.
akárhogyan is, te elmosolyodsz, vagyis inkább cinikusan fintorogsz, kivillantod a sárga fogaidat, ameddig még tartja őket valami az ínyedhez, majd egy gyomorból jövő, mély, undort árasztó nevetést eresztesz ki, és illedelmesen megköszönöd.

ezután cetliket kezdesz gyártani, és kiragasztod a szobád sárga falaira, hogy emlékeztessen valami arra, miért nem fogsz soha leugrani a völgyhídról.
aztán leveszed a kis cetliket.
nincs már rájuk szükséged.
mostantól mindig emlékezni fogsz.