SPÁJZOLOM A NAPOKAT, FOGYÓBAN A CELOFÁN

mamáéknál a barométer mindig esőt mutatott, hiába kocogtattam. biztos valami beltéri mérő. mellette ketyegett az az óra, aminek a számlapján fordítva voltak a számok, ezért úgy tűnt, hogy visszafelé jár. de egyikünk sem lett benjamin button.
hó nincs, bakancs van. téli barnaság rendelésre.
van karácsonyi vásár, forralt bor és sült gesztenye.
a virágok nyílnak, a gyertyák égnek, fáradt delíriumban lebegek, és a szemeim előtt azok a sütemények úsznak el, amik már nem fognak belém férni.
nem bántjuk a feketerigót, de múlik az év, és senkinek nincs kedve, hogy megállítsa. úgyis minden egyes nap új dátumot kell megjegyezni. talán pont ma, december huszadikán kellene, hogy véget érjen az év. csak szépen csendben, senkit meg nem zavarva, senkit nem háborgatva. mintha aludnánk, ő pedig gondosan ügyelne arra, hogy halkan csukja be maga mögött az ajtót.
nem a napkeltével kezdődik, és nem a csillagokkal zárul. a holdpászmát felváltják a d-vitamin sugarak, mint egy lassú, nagyon lassú be és kilélegzés. egy elnyújt sóhajtás. egyik állapot sem jó sokáig: ha bent van a levegő, félő, hogy szétfeszül a világ, mikor pedig minden eltávozik, helyére a hangtalan kétségbeesés, fuldoklás lép.
ez csak egy buta lecke, mint amikor megtanulod, hogy ne nyisd ki a sütőt, mert összeesik a tésztád. mazsolát szórunk rá és porcukrot, elrejtjük a hibákat, lisztből halotti maszkot formázunk, és felforraljuk a szentelt vizet.
megülték a hasam a gondolatok, az orromon fújom ki az érzéseket, a nyelvemmel folyton ellenőrzöm, hogy megvannak-e még a fogaim, csak azután szabad mosolyognom.
egy dec-ember áll az alagút végén, és zöld ágával felém int.