VEDLÉS

olyan ez, mint amikor erősnek kell lenned, mosolyogsz, de bele van fagyva a sikertelenség tudata, amikor megnyalod az ajkaidat, de csak felfordul a gyomrod a deprimáltság sós ízétől, és rád tukmálják a félelmeidet: gyöngéden a mélybe taszítanak, esetleg rád csavarják őket, mint egy hideg vizes törülközőt, de bármi történjék is, a karodon lassan vöröslő hurkák keletkeznek, annyiszor szorítják meg bátorítóan. ott állnak a válladnál, és hiszik, hogy jelenlétük elűzi a világ összes problémáját. csak ennyiből tevődik össze, nem nagy kunszt.
a szemed koppan az üvegpoháron, és csak azt tudod ismételgeted magadnak:
ez is csak valami, amit túl kell élni.

nem szeretem átvirrasztani az éjszakákat, mert amíg a többiek alszanak, a földön mindig valami változik, én pedig vele formálódom. ám akik felkelnek, nem vesznek észre ebből semmit, ezért mérges vagyok rájuk, mintha megjátszanák magukat, mintha az eltelt idő végbe se ment volna, hiszen az álmuk megdermesztette azt.

remegve hátradőlsz a fehér falnak, majd felállsz a fehér székről, bemész az egyforma szobák egyikébe, fehérbe öltözöl, ráfekszel egy fehér ágyra, felhúzzák a fehér kesztyűket, és a delírium előtt azon töprengsz, hogy hogyan lehet minden fehér a legmocskosabb helyen?

kiöntöd a gyömbér teát, az uborkás vizet, a citromlevet, a gyümölcs teát, a csapvizet, a gyógyteát...
ez is csak valami, amit túl kell élni
nincs olyan magas fal, olyan erős kötél, olyan bőrbe karmoló marok, ami feltarthatna.