Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,
vagyok mint a hideg, világos és nehéz.
kicsit erős a szemüvegem, vagy talán csak szoknom kéne, mert amikor az orromon egyensúlyoztatom, és fordulok egyet, a falak vad hullámzásba kezdenek, a szék lábai boogiezásba, a könyvek lesodródnak a polcokról, a lapjaik kitépik saját magukat, szállnak velük a párnák hasítékából előbújt tollpihék, a lámpák önkényesen villódzanak, a filcek és a ceruzák az asztalon felejtett üvegpoharakon és bögréken dobolnak, amire a basszust kábeleken és öveken pengetik a melltartókapcsok.
velük lüktet egy ér a halántékomban is.
leveszem inkább, és csukott szemmel megmasszírozom az orrnyergemet.
mikor körülnézek, addigra már minden visszatalál az eredeti helyére. ott állnak mozdulatlanul, rendíthetetlenül. ez az, ami elképzelhetetlen.
Ezt a József Attilát talán pont ezen a napon írtam a noteszomba és az emlékezetembe.
VálaszTörlés