VOLVER

azt suttogják, hogy már múlik a november.
pedig a horizont még tele van felfedezetlen zöldekkel, kihasználatlan lehetőségekkel, amiket elképzelhetetlen lenne megvalósítani nem máskor, mint novemberben.
le kell szoknom a lehetről és a talánról; a kórházba járásról; a pedálokat nyomogató, fémhalmazt koordináló idegeskedésről; a mellkast kitöltő, régi ismerősként kezelt jeges-ólmos érzésről.
össze kell pakolnom két hónap pesti létezést ugyanennyi bőröndbe. mintha a kivetülésem lenne, úgy terjeng sokszor a reggeli köd. de tudom, hogy másképp nem lehetett volna, már csak ha a belső lavinazúgást veszem alapul.
exupéry és a barátai jutnak mostanában megint eszembe, ahogy a repülés egyszerűsége, létük ingatagsága és a táj szépsége egészen kitölti őket; ahogy a sivatagi szárazságban próbálják meghosszabítani az életüket még pár órával vagy nappal; ahogy a méteres hóban menetelnek a túlélésért. eszembe jutnak azok az emberek, akik a vízbe esve, a tengeren hánykolódnak órákat, napokat, míg végül az utolsó előtti pillanatokban kiemelik a csonttá soványodott, mosolygós testüket.
ezek nem szomorú dolgok.
de ha mégis megjelennek a gazdátlan árnyékok a falon, előbújik a gyermeki énem, aki azt hiszi, hogy ha guacamolét vagy paleo sütiket készít, az majd elijeszti őket.
mindennek egyszerre az ellentettje is igaz.
és mind egyek vagyunk.