2018. október 15., hétfő

OROSZLÁNOKKAL ÁLMODUNK

Akadozva, lihegve húzódzkodott fel a negyedikre a lift. A mindig-olyan-fehérneműt hordj-amit-egy-baleset-során-is-szégyenérzet-nélkül-viselnél átfordult abba, hogy olyan-zenét-hallgass-amitől-megríkatod-a-mentőtisztet-miközben-a-szívéhez-szorítja-a-fejhallgatódat-azt-gondolva-hogy-milyen-egy-nagyszerű-embert-vesztettünk-el-itt-a-liftaknában-hiszen-a-Led-Zeppelin-Good-times-Bad-times-című-számát-hallgatta. De amilyen szerencsés vagyok, nemcsak az egyetlen foszladozó nagymama bugyimat fogják meglátni, hanem teljes hangerővel fog bömbölni a telefonomból valamilyen Iko Iko stílusú zavarbaejtő dal.
Nyikorogva megállunk, én kiugrom, a lift padlója felemelkedik vagy három centit és hozzá igazodik a kerethez. Azért szeretem a liftet, mert a második és a harmadik emelet közt a szerkezet olyan hangot ad, mintha éppen a csukott ajtók előtt mászkálna a Kerberosz és ahogy masírozik, a hosszúra nőtt kutyakarmai kopognának a kőpadlón. Amikor a két szint közé érek, mindig balról jobbra halad el és rója a köröket.

Kinyitom a rácsot az ajtónkon, fordul a kulcs a biztonsági zárban, a könnyű faajtó kinyílik, belépek a műparkettára, behúzom magam után a rácsot, könnyedén követi a karcsú faajtó is, majd elfordul a kulcs a biztonsági zárban.
Mintha Kazal Lacibácsi Cipzár c. bohózatában élnék. Csak kicsit több a hajam.

Megint a konyhában ülök az ajtó méretű ablak előtt (amiket ugyanúgy nem értek, mint a macska nagyságú kutyákat, a pálinka erősségű söröket és az egyszemélyes társasjátékokat), de csak bent üldögélek, mert nem akarok a kilépőn állva a korlátnak támaszkodni. A korlátnak, amely hajdanán mennyi száradó jégeralsónak és a szervizútra néző muskátlinak adott otthont!
Lent a gesztenyefák alatt öreg nénik nőnek a padokból. Azok az öregnénik, akik rákiabálnak, az emberre, hogy "de hát nem érti, hogy hétvégén nem kell parkolódíjat fizetni?!, miközben az összezavarodott delikvens próbálja eltalálni a kódját a kaputelefonon és bevetődni a szelektív hulladékgyűjtők mellé.

Mályvaszínné olvad az égbolt a karnyújtásnyira lévő Puskák körül, aminek a tetején hangyaemberek mászkálnak, vagy ücsörögönek, mint a Rockefeller Center építése közben ebédelő munkások az 1932-es képen. Remélem, ha hunyorgok, és magamban tangóharmonika-dallamokat dúdolok, majd olyan lesz, mintha Párizsban élnék az Eiffel-torony árnyékában. (Oké, csak azt szeretném, ha valaki végre megdobáljon bagettel vagy leüssön egy croissant-nal. Nem kérek nagy dolgokat.)
De az élet csak felfújható matracot ád, a párkányon sárgul az egyetlen növényünk második levele, és valaki magyarázza el nekem, hogyan jutnak fel a hangyák a negyedik emeletre.

Fel-le tunkoltam a zöld teám filterét a forró vízben, és mondtam Alíznak, hogy ugye olyan, mintha az úszó lebegne a tóban. Mindig arra várok, hogy a bögre alján egyszer csak elkapja valami a filtert és én lehetek Santiago. Az utolsó nagy küzdelem a munkahelyi angol óra előtt.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése