Egyszerre (hirtelen vagy mindketten?) nem tudunk megszólalni, a hangokat szorgos kezek visszahúzzák, mielőtt utat találhatnának magunkat, csak biccentgetünk, jelentőségteljesen hosszúakat pislogunk, damilon rángatjuk a szemöldökünket és majdnem, de csak majdnem érnek össze a kézfejünkön a bütykök. Nem érhetnek össze, abba bele sem szabad gondolni.
Abban hiszek, hogy azokon a robusztus, duplázott gravitációjú narancssárga sötétítő függönyökön nem juthat át semmi. Úgy vigyázzák az ablakokat, ahogy a pesti barokk polgárházak erkélytartó sárkányai figyelik a kapualjakat. Hirtelen a fülem mögé, a falra ugrik egy (kilo)méteres sáska, és úgy ugrom fel az ágyról, hogy a combomat a komódba verem, aminek olyan a színe, mint a törülközőre alvadt vérnek. Vannak olyan emlékek, amik nem akarnak csupán egy ember fejében élni, ezért búcsúajándékokat hagynak. Tudtam, hogy 2-3 nap múlva fogom megkapni én is: egy szivárványszín lüktető duzzanatot. Nem egészen egy hétig szó szerint lábon fogom kihordani azt a jóleső fájdalmat, amit a folyók, patakok keserédes látványa oltott erekként belém. A sáska még a falon van, és biztos vagyok abban, hogy most éppen minden párhuzamos univerzumban menekülök és válogatottan káromkodok.
Reggel fogok egy almát a kezembe, nem mintha egészségesen élnék, csak megőrzöm azokat a dolgokat, amik pont beleillenek a tenyerembe. Időről időre "kipázlizom" magam. Talán nem is hiányzik semmi, talán ez is csak amolyan fiatalkori dac, hogy ezt nem akarom szeretni, biztos máshol, máshogy jobb lenne.
A kislábujjamon koppan. (Miért mindig a kislábujjon?!) Próbálok ilyenkor nem belelátni dolgokat, mint amikor véletlenül eldugok magam elől dolgokat, de... Kapható lettem volna arra, hogy a kezem és én megbeszéljük a problémáinkat, hogy hogyan lehet, hogy elfelejti, hogy éppen tart valamit és csak így, szerda reggel hat óra negyvenkilenc perckor hirtelen elejtem magam?
Vannak dolgok, amik egyszerűen lefelé vágynak?
Eleinte felteszem a fejhallgatómat, csak hogy tompítsa a zajt - elvégre ez itt Budapest, az introvertáltak fellegvára, néhány részegen és bolondon kívül nem kell félni attól, hogy megszólítanak -, később hátracsúsztatom a tarkómra, és próbálom elképzelni, hogy a kutyákhoz vajon milyen gazdák tartozhatnak. Ahogy leszálltam, megvilágosodtam: egy Damjanich utcai pisifoltban megláttam Trumpot.
Esténként bogarak zöngésétől és tücskök ciripelésétől vibrál a ház - nem szólt nekik senki, hogy ez a belváros, hiába dzsungel, de betonból van. Beférkőznek az éjjeli csöndbembe, akár egy titokban üzemelő kerti öntözőrendszer aszály idején.
Izzadok, úgyhogy betakarózom.
Sötét utcákon sétáló lányok légszomja vagyok.
Kinyitom a szemem, a ház elé csusszanó trolin bemondják a megálló nevét hosszú idő után. Hajnal öt óra lesz. Tudom, mert hiába várom a harangszót.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése