MELEGEDŐ SZUSZÉK

A huszonharmadik születésnapomon gyertyafújó sóhajokkal konstatáltam az elkészült áfaanalitikáimat, kapcsolgattam a szobákban a klímát és arra a kádnyi kihűlt vízre gondoltam, amiben ilyenkor a módszeresen lubickolok.

Három csigolyámat a gyönyörű új szekrény ajtajának feszítettem, a hajópadlóra hajtogattam egy kék pokrócot és a kádnyi kihűlt vízre gondoltam.

Át akartam menni a zebrán, de annyira fújt a szél, hogy meg kellett kapaszkodjak egy kopott zöld póznába, ami elválaszt minket gyaloglókat az autóktól. Nem tudom, miért kapaszkodom még mindig. A szél különben is csak a fák valamiféle szocialista összeesküvése, a susogás igazából egy váll mögül jövő, homályba fúló végtelen morgás, amely állandó sietésre sarkall.

Már egy skót felföldön vagyok, itt nincsenek felhőt csiklandozó ágak, csak néhány nagyra nőtt fűcsomó, itt már nem lehet elbújni. Te sem tudsz, de a membrán nélküli hangok sem. Itt minden egyenes, őszinte.

Mielőtt kijövök a fürdőszobából, mindig lekapcsolom a villanyt és csak tapogatózom a sötétben a kilincset remélve minden mozdulatomban. Újabban elkezdtem attól félni, hogy egyszer kinyitom az ajtót, és a konyhában is az az áthatolhatatlan sötétség vár.

De ilyenekre nem gondolok, hiszen szülinapom van, kaptam ölelést és vállveregetést, éneklést és szemüvegtisztítót. Egy idő után már nem lehet kádnyi kihűlt víz.

Ha fúj a szél, én már kapaszkodom.