Nem hittem, hogy létezik még egy OLYAN zöld pad, mint ANNAK idején, ráadásul egy cseresznyefa alatt. Minden musical így kezdődik. Visszaemlékezés fekete-fehérben vagy szépiában AZOKRA az időkre, mikor még nem volt Erzé, nem volt Ázsia, csak a depresszió és a kilátástalanság. Most már legalább párban járnak.
EZ az a zöld pad, amely túlélte az EU szabványokat, a játszótér és közterület átalakításokat, talán az utolsó kapcsa a tájnak a gyerekkoromhoz, a dombokat, fasorokat és a fehér kerítéses házakat kivéve.
A két pőre csupasz fémpad, melyek titkos beszélgetéseket, és süldő kori szívettépő csalódásokat asszisztáltak végig, pőrén, kiégve néztek egymással farkasszemet. Már rég nem gondoltak, csak üreges támlával bámultak a másik felé; várták az utasításokat. Mintha egy színdarabot néztem volna, csak bosszantóan nyitva hagyták a befejezést. Sosem szerettem azt, hogy "mindenki gondoljon ki egy szerinte megfelelő véget", mert az enyémben mindig tragédia lett és ezt nem tudtam elviselni.
A vonaton leült velem egy düddő srác, akit valószínűleg akkor engedtek ki életében először az intézetből (egyetemisták osztálykirándultak), mert az emberünk annyira örömködött a táj láttán ("Nézd, itt ilyen rétek vannak. És ott? Úúú, azt nézd, de hosszú!").
Én az árokban könyöklő kisfiúkat és egy hintázó szőke kislányt néztem, aki fogatlanul integetett a vonat után. Talán azt hiszik, hogy az egy jobb hely, ahova mi megyünk. Mintha tartanánk valahova. Mintha bármikor is tartott volna bárki is bárhova.
Az ínyem lüktet, és próbálom elterelni a gondolataimat arról, hogy én leszek az első ember, akinek a torkán akad a mandulája és meghal, ezért egy púder színű jersey inget nézek és a köldökön pihenő, összefonódó kezeket.
Arcot nem.
Arcot sohasem.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése