PITYPANG HANGÚ VIGÍLIA

A három lépésnyi szobád ablakából hajoltál ki, és a kaktuszaid fölött elfújtad a füstöt. Nem tudom, hogy ilyenkor csak azt akarod elkerülni, hogy cigiszagú legyen a beltér, vagy érzed, hogy nyomnak a falak, és megpróbálsz minél nagyobb testfelületen érintkezni a végtelennel. Az ágyadon álltunk, vigyázva, nehogy meglökjük a szeszélyes laptopodat, aki önkényesen rendelkezik az áramkörei fölött - pro choice. Átöleltem a csupasz hátadat, és megnyugodtam, hogy a te ferde gerinced is hasonlít egy szörnyéhez.

Most már ketten néztünk ki a falba vágott résen, és nem szóltunk egymáshoz. Először a szemben lévő romos kastély kitört ablakait és hiányzó tégláit számolgattam, majd elfordítottam a fejem és a többi házat néztem. A seszínű falakról pereg a vakolat, mintha leprásak lennének; az erkélyként funkcionáló kilépőkön kuporognak a szeretetlenek, akik lesik a külvilág apró mozgásait és elképzelik, hogy ők is részt vesznek bennük.

Laktanya. Tiszti lakások.
A levegőt is elhasználták, kizsigerelték.
Elképzelem, hogy katonák masíroztak itt, ebben a mostani emberi elmocsarasodásban. Ebből az ablakból kinézve nincs perspektíva, mi is kétdimenziós egyiptomi alakokká redukálódtunk.
Még mindig a csigolyáidon pihen az állam, és mégis örülök, mert az éjjeli lepkék kolibriknek hiszik magukat, pont ahogy mi ismerjük egymást még így, az aranykorunk előtt.

Megfogom a kezedet és kihúzlak a pepitaköves folyosókon és kiégett füves utakon át egy kis dombra, ahova ha lefekszünk, eltűnünk a világ elől, mert a zöld lándzsák az égig érnek, a felhők hasát csiklandozzák.
Egy bogár mászik a fejed felé, túl nagy, hogy kullancs legyen, én mégis azt hiszem, hirtelen hiányozni kezdenek a biológia jegyzeteim. Be van csukva a szemed, kérem, hogy emeld fel a fejed, nem akarom elmondani, hogy miért, rettegek hozzá érni, de attól még inkább, hogy hozzád ér. Valahogy kisöpröm alólad.

A természet fehér zajától elvész az egyensúlyom; szodalit színű az ég; az ősz utolsó meleg délutánja.
Robbanva zúg el felettünk egy gép, olyan hangosan, hogy a plédbe fúrom a fejem, mint amikor kiskoromban nem mertem a sötét sarokba nézni, csak azt ismételgettem: menj el, menj el.
Tiszta az ég, nagyon közel van, és mégsem látjuk.
Te lármázol, Isten?
Összekarolva fekszünk, amikor elkezdődik a szántóföld végén a lőgyakorlat. Egy botot rugdostál a cipőd orrával és azt mondtad, ilyen lenne egy háború. Elképzelem, hogy a nők indulnak csatába és a férfiak siratják a halottaikat.
Most már mindegy, mégsem tudtunk elbújni, rajta vagyunk a radaron, akár mehetnénk is. Összecsomagolunk és visszafelé lépkedünk, először a száraz, szúrós füvön, majd kátyús aszfalton és a gödrös földúton, végül betérünk a bőrbeteg házak egyikébe.

A folyosó hűvös, a második emelet magas, az ajtó mellett leláncolt és lakatolt hűtőszekrény.
Köszönünk az ismeretlen szomszédoknak, mert a nyomorban mind osztozunk.
Egy poloska kopog az üvegen...
...és kifúj.