MONDD, EDDIG HOL VOLTÁL?

A B-vitamint érzem a bőrödből, kipárolog belőled, egészen sárga leszel, a fogaid lazulnak, a hajad hullik, de a bőröd csak nyúlik és nyúlik, ám amikor elengedem, nem ugrik vissza, csak lóg, mint a csapott vállakról a szégyen, a ráncok közé beül a mocsok, és bűzlesz, bűzlesz, bűzlesz, csípős, erős, neonszínű szag.
Kitámolygok, hozzád indulok a sötétbe, csak egy pont parázslik benne, szürkésfehérre festi a tüdőd a levegőt, már látom, már látok, már téged is látlak.

De nincs ilyen.

Zöld bundát növeszt a fal, hullámzik, ahogy fújja a szél. Én alulról nézem, sose jutok oda fel, a cipőmmel lápban cuppogok, és a Napot vonyítom.
Fáj, fáj, fáj, hogy szeretned kéne, de nem tudsz, te nem látsz, elfordítod a fejed, a szádban egymásnak ütődnek a műfogak, és nevetsz engem.
Mi már nem vagyunk.
Nem vagyunk itt, te alszol, én virrasztok, ahogy mindig, ez egy séma, ami nem lehet másképp, én már nem akarom, de rettegek attól, hogy egyszer mégis máshogy lesz.

Lekanyarodom az útról, egy mentő süvít el mellettem, kivilágítatlanul, és én imádkozom az ismeretlenekért, hogy szeressen minket egy kicsit az Isten. Örülök, hogy nem szirénázik, így nem kell elengednem a kormányt, hogy befogjam a fülemet.

Itt Téged nem ismer senki. Kedvedre változhatsz, akár egy torz plazma. Az összes színt magadba ittad, nem is kellett lecsorogniuk.
Fájsz és viszketsz egyszerre, te vagy a a kórság, megfertőzöd a lelkeket, szívféregként (dirofilaria immitis) fúrod át magad a sejtszövetek hálóján. Gyomor, tüdő, belek, nem számít, mert te úgyis (a) lépre mész.

A koporsó fedelét majd szögezd le, kérlek, és mondj egy imát vagy kaddist értem.
Oldozz fel, Atyám, mert vétkeztem, vétkeztünk, és nem lehetünk soha tökéletesek, csak a Földön. De Nálad, a te hazádban, a te házadban az sem elég, ha a cipőnket levesszük. Fürdess meg minket, mosd ki a bőrünk redőibe ülepedett mocskot, mert úgysem lehetünk már soha jók.