CIROK-DARWINIZMUS

Összebújva aludtak, mint a szerelmesek: Anya és lánya.
A lány hátulról átkarolta az oldalára fordult Anyát, aki elkezdte simogatni a kezét. A lány érezni akarta, ahogy egy emberi test hozzásimul a mellkasához, a takarón át is elég volt, elég volt sejteni. Még jobb is volt, mert így legalább nem érezte Anya szívverését, és mivel Anya azt mondogatta, hogy minden rendben lesz, a lány nem hallotta Anya gyors lélegzetvételeit sem. A lány szemében mindenki fullasztóan gyorsan lélegzett.
A feje mellé rakta az óráját, hogy hallja a másodpercmutató apró kattanásait. Erre az ütemre, a 60 dobbanás/percre akarta beállítani a saját szívritmusát. Úgy hitte, ha elég ideig hallgatja, a teste automatikusan alkalmazkodni fog hozzá.

Talán sosem lehetünk a magunk urai, mert az égi köldökzsinór mellé nőttek más láthatatlan fonalak is, amiket Isten rángathat.
Vagy talán mi vagyunk az istenek, és akit mi Mindenhatónak hívunk, egy egyszerű munkás, aki figyeli, hogy teljesüljenek a szerződésben foglaltak. Tapasztalni akartunk, így aláírtunk.

Olyanok vagyunk, mint a csészéjüket vesztett csészealjak, amiket már alapból úgy gyártottak, hogy beléjük formálták a hiányt.
Az allék őrült tempóban küldözgetik szét a leveleiket, a sapkát újra meg újra ráhúzom a fülemre, és az ablakról körömmel kaparom le a reggeli dermedtséget.
A vállaimat a lapnak nyomom, és bent tartom a levegőt, hogy a röntgen-sugarak ipiapacsozhassanak a bordáim között.
Most megint, ha behunyom a szemem, és a makadám útra gondolok, csak az jut eszembe, hogy biztosan tele van rendszertelen, kikerülhetetlen kátyúkkal. Az út mellett, a töltés tetején alakok állnak, akiket - amiket már nem ismer senki.
Már idegenek mindenkinek a világon.