NO ALARMS AND NO SURPRISES PLEASE

Próbálom megmérni a kulcscsontom alatti fekete foltot, de hiába ide centi vagy mérleg. Murvás utakon teszteljük a legnagyobb sebességet; ahogy kilépek a lakásból a nyelvem alatt érzem a folyosón bolyongó olcsó sörhöz és aludt tejhez hasonló nehéz, savanykás szagot, elmerülök benne, ahogy a teknősbéka fúrja be magát a földbe.
Ha a szeretet a legfontosabb, akkor miért jár mégis lekvárpuha fekete sáron? Miért süllyed el olyan sokszor? Gondolatritmikusan kiáltoznak a partról a miértek, de nem dobnak be kötelet, vagy lógatnak fölé ágat, hogy ki tudjon mászni.
Ahogy kinézek a konyhaablakon, és látom az autókon alvó tavaszi fagyot, az jut eszembe, hogy ilyen lehetett a Római Birodalom bukása, mintha a hajnali remények valami tompa ködben fuldokoltak volna.
Azt hitted, hogy minden más furcsa és idegen, pedig igazából önmagadban nem vagyok otthon. A minden más ugyanolyan, mert a Séd tisztán csorog a medrében, ki tudja, hova siet, a Bakony felől bukik a szél, a Balaton fölött a felhőket gombostűvel kiszúrkálják, a lyukakon lassan kicsepeg az összes víz. Nézem a kedvenc fáimat, a fűzfát, ahogy hiába nyújtózkodik, nem tudja még megsimogatni a kacsás tavat; a platánsort, ahogy foltosra vedlik magukat; a tölgyeket, ahogy hatalmas, göcsörtös ágaikkal tartják az eget.
Az a mantrám, hogy meleg van és süt a nap, meleg van és süt a nap, figyelem a boldog emberi hátakat, magamba iszom a völgyben rekedt orgona illatát, vagy amit éppen a sütő magából áraszt.

Az autópályán a középső korlátok között rózsaszín bokrok biztatnak minket, és repcesárga fényben barnulnak a kezeink. Látszik, hogy messziről jöttünk, mert a szélvédőn bogártömegsírok vannak mértani véletlenszerűséggel elszórva. Egy falat zserbó és egy korty kókuszlikőr között élünk, a fogunkat kivillantva és a fejünket hátradöntve nevetünk.
És az idő megáll, és ácsorog.

A tejszerű, szappanos forró vízbe merülök állig, a tarkómon felnyírt hajam tüskéin sercegnek a buborékok. A kád zománca pikkelyszerűen lepattogott, a falból kilógó poros csövek csak zúgtak, és zúgtak, és a bőröm mintha szárazjégből lenne. Néztem a kád szélén sorakozó samponokat, nagypapámra gondoltam, ahogy néz a mentősökre ijedten, de nem, nem erre nem szabad gondolni, inkább arra, hogy minek kellhetett neki négy flakon sampon.
Nincs az a forró víz, ami kiolvaszthatna, pedig érzem, hogy égek, a lábam mégsem lesz megszokott rákvörös, nem rajzolódnak ki a bíbor érszövevények, csak a víz folyik és a csövek zúgnak.