TESTAMENTA

Nem akartam tovább feküdni az ágyban, nem akartam azt érezni, hogy nagyon-nagyon vékony vagyok, és a bőröm az arccsontjaim közti űrbe merül.

előről kell elkezdeni

Valahogy fel kell ülni, de nem azt figyelni, hogy melyik láb ér előbb földet, fel kell öltözni, majd enni...
Mintha az elhalt, lehámlott jelent nehéz, fekete bársonylepedővel borították volna.

ijesztő, hogy előttünk az élet

Az ablakhoz csoszogom, és a tavasz vár odakint.
Már a tó melletti mészköveken ülünk, a levegő olyan meleg, mint a testünk. A vízfelszínt simára csiszolták, itt-ott fényfoltok ragadtak bele. A fel-alá grasszáló hattyúk és a párokban andalgó kacsák mögött egy-egy hal jut lélegzethez, körülöttük a körök csak gyűlnek és gyűlnek, a móló falábait nyaldossák.
Nincs két egyforma színű fa vagy bokor, a foltos kérgű platánok fölött a zenit véraláfutásos, a nap fuldokolva merül le a domb mögött. Egy görkorcsolyás férfi légies mozdulatokkal táncol a téren, és ebben a hipnózisban a világ megfordul, a feleletre jön a kérdés.

- nem találom a helyem.
- biztos, meg akarod találni?

Az április ég a szemedben, és gomolyogva száll a horgászok közé.
Magam köré csavarom a takarót, vagy ez igazából négy fal, amiben élők és holtak kerülgetik egymást sörrel és whiskyvel a kezükben, valaki gitározik, valaki énekel, de hogy honnan jön a hang, senki sem tudja, egymásba oltódnak a visszavert hullámok.
Óriás léptekkel dübörög hármat az alkony, majd a hajnal, vagy talán csak a keverőpultnak dobbannak utolsókat az áramkörei.

Halkan nyílik az orgona, az illatától nehéz az este.
Mi már az autóban ülünk, hazafelé tartunk az ellenkező irányba, a hosszabb utat választottuk, már megint, még mindig.
A fényszórók vakítanak, és a kerekek alatt pattogva éneklik a kavicsok, hogy:

nem sejted, de, édes, eljő egy másik álom. és az úgy lesz jó.