AHOVA A PONTOK KERÜLNEK

Azt hittem, hogy Rólad kéne írnom.
Arról, hogyan repedeztünk meg, hogyan próbáltuk habarccsal kitölteni a réseket, de hogyan remegett meg, és hogyan omlott végül magába, amit építgettünk.
Elég eredeti és melodramatikus, nem?
Mintha valami újdonságot fedeztem volna fel, pedig ha valaki elejtené azt a TÖRÉKENY feliratú dobozt, ami tele van szívekkel, akkor sem történne semmi, talán még a falak sem visszhangoznák vissza.
Talán arról kéne írnom, hogy a világ tele van öreg, magukból kihámló nénikékkel, akik odaülnek melléd a padra, hogy a fájós lábukról és a túloldalon kapható bodzaszörp áldásos hatásairól kezdjenek el monologizálni. A világ tele van öreg, görnyedt hátú bácsikával, akikre az előbb említett nénikék ujjal mutogatnak és kezüket összetéve sajnálkoznak, hogy nézzem már, én angyalka, azt a bácsikát, aki már reggel óta itt köröz a Kossuth utcán, maga mögött húzva azt a táskát (banyatankot). - Biztos sok az elintéznivalója. - Ennek már, nincs semmi dolga, csak már nincs senkije.
Nem, nem, mégsem.
Nem is róluk akarok írni.
Heteket óta feszít valami, mint amikor hiába vakarod magad, nem múlik el a viszketés.
Talán a Balatonról kéne írnom, hogy nem voltak hattyúk, hogy a vitorlás szinte párhuzamos volt a vízfelszínnel, hogy hétfőtől szerdáig nem árulnak a mólónál fagyit, de van helyette Liget Kávéház és hideg vanília fagylalt meleg málnavelővel, de balra nézek, és ott ülsz a fonott karosszékben, gyakorlott mozdulatokkal sodrod a cigidet, viszont a hamutálból örvényként magával ragadja az elégett részeket a szél. Gondolkozom rajta, hogy szóljak-e, hogy ennyi erővel a földre is pöckölhetnéd, de a látszatot fenn kell tartani.
Töröl, töröl, töröl.
Szóval az ágyamon hasalok és A katedrálist olvasom, amiben másodkézből élem át a művészet evolválódását, ahogy a román átalakul gótikává. Sajnos ez az 1000 oldalas mamutölő nem fér el a táskámba, csak a kis zseb - Mit kell tudni a gótikáról?" - könyv, amit elő is varázsoltam az első szabad másodpercben az erődtemplom kertjében. Hitetlenkedve nevettél, amikor megláttad, mit csinálok, én pedig komolykodva átkaroltalak, de már az intő jel lehetett volna, hogy miért nem tudtam belekezdeni abba, miben tér el az itáliai gótika mondjuk a franciától. A templom kapuja mellett álltunk, gunyorosan néztük a násznépet, mint két földre esett vízköpő, de azért mosolyogtunk, habár a menyasszony nem tűnt boldognak (mondjuk melyik ara az?). Megvártuk, amíg becsukják az ajtót, felkaptuk a virágdíszeket, és hiába volt ez így megbeszélve, futottunk, mintha tilosban járnánk, és közben nevetve azon merengtünk, mit fognak majd gondolni, amikor az esküvői képek között meglátnak bennünket, ahogy napszemüveges ismeretlenekként, kézenfogva épp belibbenünk a templomkertbe.
Látod, végül mégis Rólad írtam.

(holnap megint ágyat húzok)