LUCY IN THE SKY

A kávégép szörcsögése, a melegedő toast sütő kattogása, a gőzkarok sziszegése, a pultnál ülők sztorizása, az asztaloknál összebújók cuppogása. Kirohanok a teraszra, mosolyogva megállok, és érzem, hogy minden limonádés pohár koppanásával kilyukad egy vízhólyag a lábamon. Csak a szememet csukom be egy percre, arcomba csap a huzat, az udvaron zörögnek az összesöpörhetetlen falevelek.
Egy kivilágított üvegtartályba vagyok, olyanban, amiből a bűvészek szoktak csodás szabadulásokat végrehajtani, de egyben kívülről is látom magam, ahogy az üveglemezek nagyítóként funkcionálva nem láttatnak mást, mint a csukott, szivecskésen ívelt számat és a hideg szemeimet, még az orromat sem. Megint a tartályban vagyok, egyre több buborék száll ki a tüdőmből, és rettegve konstatálom, hogy a tartályt még egy nagy üvegfal zárja körül, és a kettő közti űrt valamilyen köd, talán szárazjég tölti ki. Sárgás borongásban világít a folyadék, belekiáltanék, kiereszteném az összes buborékot, de akkor meglátom, hogy valaki a külső üvegfalat dörzsöli, mint esőben a párás kocsiablakot, hogy egy kis kémlelőlyukat tisztítson meg magának. Csak a csuklóját látom, ahogy próbálja törölni a sima felületet, de tudom, hogy hiába, a szublimáló szilárd céókettőn lehetetlenség átlátni. Benézek mégis a kis kémlelőlyukon, a hatalmas száj továbbra is csukva van, azok a hideg, kifejezéstelen tekintetek ugyanúgy pislogás nélkül merednek rám, és már nem tudunk mit tenni.
Kinyitom a szemem, rád nézek, és az addigi legőszintébb mondat szakad ki belőlem: fára akarok mászni. Egymás mellett lépdelünk, keressük a tökéletes fát, de tudom, hogy itt nincs ilyen, nem hallok a szívdobogásomtól, mert egyszerre vágyom és félem, hogy a kézfejünk külső oldala a másikéhoz érjen.
Az elmúlik és az engedd el mind értelmét veszti, kiüresednek, megfakulnak, elkopnak, szétcsócsálták őket, a maradékok abálva lógnak a könyökünkről.
Mintha rátaláltam volna az ösvényre, de a fatörzsekről lemosták a jeleket.