VÉRERES PIRKADAT

Hiába próbálnálak elfelejteni, csak a fülem mögé tűrlek, beleragadnak a veszekedések a fogamba, a nyelvemmel piszkálom őket, a többi emlék közben feloldódik a nyelvem alatt. Pedig inkább a körmöm alá kaparnálak, onnan könnyen ki lehetne tisztítani, de te beletörtél a térdemnél a nadrágba, mint egy fűfolt.

Mikor lesz újra eső, majd hó, napsütéses levélhullás, föld alól előbújó bogarak? Az idő körbe-körbe kergeti magát, mint farkát a kutya, a föld is csak forog, és nem értem, miért nem szédülünk mindannyian. A centripetális erő szolgája vagyok én is, ahogy újrahúzom az ágyneműmet, be- majd kipakolom a táskámat, ugyanazokat az ételeket rágom, ismerős köveket taposok, csak töltögetem a folyton kiürülő vizesüvegeket, és már megint hajat kéne mosnom.
Olyasmi ez, mint az a bizonyos kérdés az ember nem járta erdőben kidőlt fa hangjáról. Vajon van-e jelentősége annak a tevékenységnek, amit nem kísér figyelem?

Azt mondják, a szívtájéki nyomásom azért van, mert a meg nem élt élet készül előtörni belőlem; a szívem pedig egyre üti az idő múlását. Egyszer rossz dallamra táncolhattam, úgy sejlik. Lehámlik rólam az eddigi életem, kivágódik bennem egy ablak, és a világ néz be rajta.

Talán csak a holnapután lesz az enyém.