Hétfő van, és az ég teljes szélességében zuhanyrózsává változott. Csuklyában és esernyővel siető emberek uralják a szürkeséget. A színek lefolytak, beszívta őket a ragacsos anyaföld, vagy kifakultak a párától. Mintha a falaknak fájna az eső: felhólyagosodtak, és foltokban hámlik róluk a vakolat.
Koppenhága, Björk táncol Lars von Trier sötétjében, nekem pedig furcsán görbül a szám, a vákuum és a telítettség egymást kergeti bennem. Ha tehetném, azt mondanám, hogy iszalag közt farkába harapó kígyóról álmodom. A kinek és a hogyan hiányzik, de ez egyelőre csak gőz fölött olvasztott csokimáz.
A helyem a terem jobb hátsó sarka, és mosolygok, hogy biztos vonzás törvénye, de mi van, ha végre megsejtettem a sorsomat, nem a vaderdőben bolyongok már kiszolgáltatva, hanem valamilyen privát sárga köves úton lépdelek kevesebbet énekelve és táncolva, és kevésbé creepy figurákkal.
(Egy átalakításra váró kisbuszt keresünk, aminek az a vágya, hogy bejárhassa Európa vadregényes tájait. Ha te vagy az, pöfögj ránk!)
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése