ha valaki benézne a hűtőbe, azt hihetné, hogy mi csak virslin, kefiren és boron élünk.
észre veszi-e majd valaki, hogy fekve csak percenként veszek levegőt. de minden alkalommal hallgatnom kell a szívdobbanásokat, a macskát sem tudom alvás közben nézni, ahogy a cirmos háta lusta emelkedések közben finoman megremeg, az apró kamrák folyamatosan pumpálnak.
nitrogén helyett nevetéstől súlyosak a terek, a sétány lámpái színes fényszalagokat húznak a balaton vizére. a későn érkezőknek már csak a huzatos folyosón jut asztal, a kabátok és az üres boros dobozok között. iszom a rumos teámat, a kabátomat a térdemre terítem, a zenére ingatom a fejem, és ez elég kéne, hogy legyen.
apró örömökre gondolok, mint a kis mag az avokádóban, a sodorni való dohány illata, a meztelen lábujjaimat beletúrni egy bolyhos szőnyegbe, a síri csöndben hangosan háztartási kekszet ropogtatni..
nem akarom elővenni a nagyítót.
vagytok még.
ugye vagytok?
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése