a nyár utolsó délutánja volt
leültem egy garázs elé a még mindig forró aszfaltra - mintha egy durcás kisgyerek lenne, aki nem akarja elengedni az elmúlt három hónapot -, és csöndesen nekiálltam a polc elemeit lazúrozni. a kert végében kókadozó barackfa mellett káposztalepkék és szitkárok röpültek el sietősen.
a szíven szúrt naplemente végigömlött a lapis lazuliból oldott mennybolton, én pedig megnyitottam az égi csatornákat, és hagytam, hogy az utolsó augusztusi sugarak rám folyjanak.
az őszi szél bemutatkozásképpen körüludvarolt, a találkozás izgalmától libabőrösek lettek a fedetlen, meztelen combjaim.
a városba érve már az utakon morogtak az utolsó veszprémi buszok, amik utas nélküli szellemjáratokká alakultak.
leparkolva megláttam a környékünk tojáshéj-színű vadmacskáját, akit még hetekkel korábban meglestem az erkélyről, ahogyan a nyári eső által kiöntött pockokra és egerekre vadászik. nem ügetett vissza az erdőbe, csak rosszallóan nézett a függőleges csíkká szűkült pupillájával, párnázott, foltos mancsai alatt az egész világ, amitől úgy éreztem magam, mint azok a hosszú gerincű könyvek, amik minden polcon csak döntve férnek el.
balatonfüred felé stinget énekeltünk, lenge nyári ruhában tipegtünk a macskaköveken, szőlőszemeket ettünk fogpiszkálóra tűzve. azt hittem, a strandmeleg illat újjáéleszti az elcsökevényesedett (test)részeinket, de kezdi bőrünk a levendulás limonádé színét felvenni.
mi is megkoptunk?
pereg már rólunk a lazúr?
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése