DANNY IS NOT HERE

igen, igen, felolvadtak a földek, kinyíltak az érzékek, mert a színek olyanok lettek megint, mintha egy kisgyerek játszana a képszerkesztővel, és amit csak lehetett, maxra tolt, főleg a kontrasztot. most már nem a napsütésért kell elmenni barcelonába.
ha nem vigyáz az ember, könnyen azon kapja magát, hogy egy kisbuszban ül egy erősen raccsoló sofőrrel, húsvét van, 10 fok, esik a hó, akár a cseresznyefavirág, és úton vagytok, hogy egy finn tánccsoportnak szerezzetek gyorsan egy nagybőgőt.
de az is lehet, hogy egy kék-fehér szobában találod magad, amint A4-es lapokon ácsorogsz, majd a kezedbe nyomnak egy kaleidoszkópot. közben persze a radiátor alatt ott horkol egy nálad nagyobb, beteges, fogatlan kutya, akit gesztenyének hívnak. "nehéz élete volt". igen, tudod, amint belenézel a szemébe, és megdöbbenve tapasztalod, hogy egy állatnak így megtörhet a lelke. mint egy háborút megélt katona, aki hiába ért haza, hiába szereti a családja, a borzalmakat nem tudja elfelejteni. azok ott maradnak, és eltüntethetetlen nyomot hagynak akár a vörösbor foltja a párnán, hiába is fordítja meg az ember. a lépcsőn lefelé menet megsimogattam a kezem után nyúló fikuszokat, miközben gesztenye készségesen, jó házieb módjára elkísért minket a kovácsoltvas kapuig.
ezzel a képpel fordultunk meg, hogy úton hazafelé a másik oldalon is megnézzük a tájat. egymásba fonódtak a dombok, és mezsgye nélküli erdők nőttek rajtuk. a sűrűn nőtt fák buja lombjával egy nyírásra váró birkát idéztek. szinte hallottam a giccses tájfestők kéjes sikolyait.
mintha a világban minden atom megtalálta volna a helyét.
csak én ültem a közepében, siváran.
illetve nem, mert láttam robert redfordot egy elhagyatott buszmegállóban várakozni, éppen a földön lévő kosárkájában matatott, ám ahogy felállt, egy nem túl igényes nővé változott.
eljött az a pillanat, amikor túl messze kerültünk afrikától, a viasz önkényesen elterpeszkedett az abroszon, és már csak sztálin tehenei menthetnek meg minket.