az északi szél hátán utazunk, vörös köpenyeink a hódítók zászlaiként lengenek diadalmasan a sarkaink mögött. nem maradunk seholsem sokáig, éppencsak addig, hogy szoknyákat fújjunk fel a gerinceken, beinvitáljuk magunkat az otthonokba, tárva hagyjuk a festett üvegablakokat, és megrecsegtetjük a merev törzseket. deszkaréseken át leselkedünk, majd búcsúzóul nevetve szétszórjuk az összesöpört kupacokat. nem hagyunk magunk után semmit, csak a csendes mozdulatlanságot. szükségtelen már félnetek a láthatatlan erőinktől.
egy tenyérbe elférnek a koszorúk, az örökmécsesek pedig vigyáznak a poraira.
hol járhatsz most? pontosan három éve bolyongasz, és nem értem az üzeneteidet, túlságosan távol vagy már tőlem.
úgy érzem, már mindent megkaptam, egyedül a te áldásod hiányzik a vitrinből. ezt a kötést nem lehet egyszerűen feloldani, legfeljebb savban, de így is elég pőrén állok mindenki előtt, a csontjaimat már igazán nem láthatjátok.
veled együtt fogy a hold, és olyan sötét van, hogy a fekete ég ragyog.
már a tegnap holnapját éljük, de csak az jár a fejemben, hogy vajon kit viszel táncolni?
nem engedsz el, pedig nem is fogsz.
hinni akarok a függetlenségemben, de csak egy üres piskóta vagyok. hiányzik a lekvárréteg, a puding gyümölccsel, a széleken lecsorgó étbevonó.
kérek egy randevút a véletlentől, hogy a jobb oldaladon soha meg ne szűnhessen a kopogásom.
(ez nem a valóság, abban a túlpörgött szabó balázs ugrándozik és mutogat a színpadon)
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése