olyan ez, mint amikor a születésnapokon (kizárólagosan) martinivel koccintunk arra, hogy egy évvel közelebb kerültünk a halálhoz; elvégre mi ilyen vidám népek vagyunk, akiknek a fő attribútuma a pozitív gondolkodás. mintha pandora szelencéjéből rebbentünk volna elő, hogy rothadást hozzunk mindenre és mindenkire, akivel összeér az árnyékunk. úgy tűnik, hogy ez alól mi sem vagyunk kivételek.
ünnepeljük a körforgást; habfürdőzünk az ablakon át becsorgó holdpászmában. a fáradtság, ami eddig fényes ólomként keringett fekete ereinkben, hirtelen éterré változik, és testtelenül lebegünk, remegünk a rögtönzött boszorkányszombattól. árnyalakunk majd' szétfeszül a várakozástól, szinte sírva könyörgünk a katarzisért; ó, csak legyen már vége, hogy soha el ne múlhassunk. a konyhaszekrény résein át tekergőzik a rozmaring illata, hogy egymásba fonódjanak a párnába rejtett levendulával. a bőrünk nyúlóssá válik, ahogy az ujjbegyek hozzáérnek; az idő sikamlóssá válik.
végül a hajnali vonatfütty, mint a kakasszó megöli a víziót.
talán nem is volt más, mint egy viszkető pont.
mint egy felületi elszíneződés.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése