EXPRESS EASTWICKBŐL

olyan ez, mint amikor állsz a vasútállomáson, és tudod, hogy ideért az ősz, mert a napon meleged van, az árnyékban pedig fázol. ott álltam, kezemben a babóval, és edward norton voltam, a másolat másolatának másolata, bár ez nem insomnia, csak a lét elviselhetetlen könnyűsége, ahogy érzem, hogy tizenkilenc éves vagyok, ennek ellenére megráncosodott a lelkem, és a redők közé beült az előző életek pora. a sejtjeimnek külön világuk van, és ők emlékeznek mindenre. csak rakódom magamra, mint a kőzetrétegek, és boldog vagyok, ha kiásom egy csontvázat a földből, pedig csak a felszínt kapargatom.

a felnőttséghez hozzá tartozik elvileg, hogy döntenem kell, és a következményével tovább élni. már nem tolhatom másra, hogy oldja meg, bogozza ki, vagy űzze el a gonoszokat. egymás mellett menetelünk, de mégsem együtt. nem karolunk a másikba, nem próbáljuk bele a cipőnk talpát egy idegen lábnyomba. magunknak törjük az utat, és mi hagyunk lábnyomokat, amikbe majd az arra járók belemérhetik a sajátjukat.

mintha meztelenül állnánk a tükör előtt, illegünk-billegünk, pörgünk-forgunk, innen is, onnan is megnézzük magunkat, elképzeljük, hogyan festenénk égboltba öltözve, és azt hazudjuk, hogy keresünk valamit, ami igazából sosem veszett el. de jó azt mondani néha, hogy világgá mentem, majd jövök. ilyenkor levetjük azt a bőrt, aminek a tükörképét eddig nagy érdeklődéssel vizsgálgattuk, búcsút mondunk hagyományoknak, elveknek, morálnak, erkölcsnek. a szövetháló lecsúszik egészen a bokáinkig, mintha egy díva dobta volna le a földre a szaténköntösét, majd egy elegáns mozdulattal kilépünk a testünkből.

álltam a balaton partján, és nem láttam, hogy hol ér véget a víz, és hol kezdődik az ég. a határok egymásbaivódtak. nincsenek cimkék, nincs jó és rossz, helyes vagy helytelen, csak a homogén acélszín, ami nem rejt se többet, se kevesebbet.
a döntések is egybefolynak, már nem is félek tőlük. azok is benne kavarognak a kékesszürkeségben, nem lehet onnan kiszínezni őket, ezért elronthatatlanok.

kortyolom tovább a citromfüves teámat, ragasztgatom munch képeit a falamra, kimbra dalokat hümmögök. de nem, még mindig ott állok a vasútállomáson, a vonat késik, gondolkozom, hogy egyáltalán felszálljak-e, a babót még mindig szorongatom a kezemben, egy srác megszólít, majd félreáll. felszállok, menetjegyeket ellenőrzésre, kibontom a hajamat, hogy hátra tudjak dőlni, és tudom, hogy már tényleg ősz van, mert a lehetetlenül, világítóan zöld és sárga réteket mára már lógó, feketefejű napraforgótáblák váltják fel.
csak ők búslakodnak, de mi várjuk a telet, mert mindegyikünk máskor ébred, és a legelegánsabb virágok hidegben hajtanak ki.
a titka csak az, hogy mindent el kell képzelni.