POZITIVIZMUS

közel egy hete emelem azon pesti emberek számát, akik nyomorba döntik a metrókat, a villamosokat, a buszok összes fajtáját, a járdákat, az aluljárókat, valamint azon világtalanok táborát gyarapítom, akik megállnak az andrássyn, nekidőlve a káendhá falának, és olyan flegmasággal pötyörésznek a telefonjukon, mintha csak várnának valamire, miközben csak kétségbeesetten nézegetik a térképeket és menetrendeket, hogy hol vannak és ahol lenniük kéne oda hogyan fognak eljutni. persze ezalatt ignorálnom kellett azokat a vietkong turistákat, akik vagy nevezetességnek hittek, vagy szimplán elrettentő példaként akartak megörökíteni a fotóikon, hogy majd mutogathassák összetöppedt korukban a dédunokáiknak, hogy nézzétek, magyarországon ilyen képződmények mászkálnak.

amikor képes vagyok megmozdulni, akkor élvezem a zsongást, a duna partot, az omladozó falakat, a babzsákfotelokat, a gangot és a galériát, csak mindig elmérem az energiatartalékaimat, amiből az lesz, hogy az astoria egyik trafikja előtt ülök, és zokogok, hogy nem bírom a lábamat sem behajlítani.

és akkor jönnek azok az órák, amikor logaritmikus entrópiafüggvényről beszél egy altató hang, mi csak legyezgetjük magunkat, majd kényelmesen hátradőlünk, mint a vasárnapi ebédek után.
bemutatkozunk. hello, tizenkilenc vagyok, veszprémből jöttem, és minden ízületemet tudom ropogtatni. ötven ember torkából szakad fel a nevetés, amit ki kell azonnal köpni, én pedig a melegtől és az izgalomtól vöröslő arccal ülök a szürke padló fölött néhány arasszal. nyugtatgattak, hogy hé, emlékszel még gimiben mit mondtál az ilyen első órákon? igen, hogy szeretem a sajtot. egyszer karácsonyra egy kilót kértem belőle, ami 5-féléből lett összerakva. és utána? érettségin ketten felemlegették.

kéne valami, mint a perks-ben a participate. meg kellene néznem a menetrendet, nem biztos, hogy ez a megálló következik. nem biztos, hogy akarom én ezt. szimbával kellett volna mennem, aki most körbestoppolja franciahont.
legalább a kresz sikerült.
vízpermet vagyok, amit nyári kánikulában magukra fújnak a napozók.
az akarat végül diadalt arat.
nem biztos, hogy ezt akarom. nem biztos, hogy akarok. csak az a biztos, hogy az ég grafitszíne kíméletlenül gomolyog, holnap gyakorlatom van, és egy fél alma rohad az asztalomon.
eddig szeretett lucifer, mert a küzdést és a diszharmóniát megadtam neki.
aki felé nyúlok, párává foszlik, és ez a nyirkos hidegsége rásimul a bőrömre.
úgy érzem magam, mint Vizyné, mielőtt megölte volna Anna. az előbb beszéltem minden érzelem nélkül a halott gyerekemről. borzasztó fáradt vagyok, én sem vágyom másra, csak aludni, aludni, aludni..