AZ IDŐ LASSAN ELSZIVÁROG, NEM LÓGOK A MESÉK TEJÉN, HÖRPINTEK VALÓDI VILÁGOT, HABZÓ ÉGGEL A TETEJÉN

június tizenharmadika van, péntek és telihold.
35 évig nem lesz még egy ilyen.
nem mintha számítana, de az álbabonásság látszatát fent kell tartani.
ilyenkor nem szabadna műttetni, de mit bánjuk mi!
ha lesz fekete macskám, vagy behemótnak, vagy plutónak, vagy gofrinak, vagy baltazárnak fogják hívni. vagy pedig lesz négy fekete macskám, és egy csirkeláb fog lengedezni a bejárati ajtómon.

lassan egy hónapja vagyok glutén - és laktózmentes életmódra kárhoztatva. sajnos a való élet nem úgy működik, hogy ha a cukrászdában egybegyúrom a külön-külön mentes sütiket, akkor annak megkapom azt a kombóját, amit már megehetnék, de még van kábé 3 kilóm a kórházig. de huszadikán végzem, addig rohadjakmeg, de már mindent kibírok. mondjuk ahelyett, hogy tanulnék, hajnalban böszörményi gergő-meséit olvasom egy tábla 90%-os ét- vagy éppen főzőcsoki kiemelt társaságában. csak hogy ne taszítsam bele magam az őrület többi szobájába, amit olyanokkal tapétáztak ki, mint balassi verseiben található szakrális jelképek és toposzok hasonlat, avagy éppen metafora parallelizmusa, de ha bekukkantasz oda, akkor láthatod radnóti toldaléknyi reményét is.

már nem ijesztő belegondolni, hogy egy hét múlva elszakadok a fészektől, és (jó esetben) belekerülök abba, ahol már nem vigyáz rám osztályfőnök, és értelmet nyer, hogy a zé és a há betű mért vannak olyan közel egymáshoz a billentyűzeten. nem félek a nyártól, amikor a semmiben fogok lebegni, mert éppen nem fogok sehova sem tartozni: valahova már nem, valahova pedig még nem.
szerintem pest éjszakai utcái sem fognak megrémíteni minket attilával, mert lesz rá két hónapunk, hogy megszerettessük magunkat velük.

a napjaim teli vannak zöld cetlikkel, vöröslő paradicsomlevesekkel, akupunktúrás tűkkel, megfejthetetlen keresztrejtvényekkel, és elképzelt rothadó szagokkal. egy ideig azt gondoltam, hogy biztos a sorvadó test vonja magával a lélek és a tervek bomlását, amiknek ez a szag a velejárója.

de valószínűbbnek tartom, hogy igazából egy porcelánbaba vagyok, aki a vitrin egyik üvege mögütt csücsül, arcára fagyott mosollyal, és kék szeme engem álmodik. majd meglát egy 8 éves forma kislány, aki éppen a nagyszüleinél nyaral, és megbűvölve nézi törékeny alakom. lopva körülpillant, hogy nincs-e a közelben a mamája, majd óvatosan kitárja az ajtót, és lassan leemel a polcról. a tenyerében hordoz, nem is mer megszorítani, nehogy kicsi, erőtlen keze összeroppantson. az ölébe ültet, újraköti a fehér cipőcskémet, babrál a kék szoknyácskámmal, majd remegő kezecskéjével végigsimít a szőke loknijaimon. az arcához emel, olyan közel, hogy az orrunk szinte összeér. megbabonázva bámul bele a tengerkék szemembe, hátha betekintés nyer ebbe a valóságba, amiről babaként álmodom. ekkor toppan be a nagymama, aki mérgesen rászól az unokájára, nem is sejtve, hogy a kislány ettől olyannyira meg fog ijedni, hogy leejt, és dirib-darabra török. a valós álomban sem tudtam azóta összeforrni.