390

június huszonnyolcadika van.

érett lettem, ami azt jelenti, hogy jelenleg a semmiben lebegek, mert elhagytam a lovassy nyújtotta biztonság érzetét, de még nem jött meg a bagolyposta, hogy csatlakoztam az egyetemista létformához.
a magyar feleletem olyan jól sikerült, hogy a bankett utáni napon egy random tanár odajött hozzám, hogy gratuláljon, mert hallotta hírét.
ja igen, volt bankett is, ahol már nem gyerekpezsgővel bódítottuk magunkat, és néztük a teraszról a közeledő vihart, amit persze egy informatika tagozatos osztály úgy tudott felfogni, hogy tönkremennek a switch-csek. de legalább megtudtam, hogy a villámok olyanok, mint az ásítás vagy az álmok, nincs rájuk elfogadott magyarázat.

attilával elindultunk volna a nagyvilágba, vagy legalábbis a főváros forgatagába, amikor az orrunkra csapták az ajtót, és hátunk megismerkedett a rideg valóság padlóköveivel.
de mi sosem esünk kétségbe, vagy ha igen, akkor nagyon. annak mindig megadjuk a módját, és gondoskodunk arról, hogy a világfájdalom a tüdőröntgen képeire is rásüljön.
egyik légüres térből a másikba szublimálunk, hátha az egyiket végre sikerül kitöltenünk.

nem szabad magunkkal ontológiai vitákat folytatni, mert a másikunk úgyis legyőz minket. nem szabad megkérdőjelezni az egzisztenciánkat, hanem elfogadni, és adta-elvette alapon bízni a sorsban vagy valamiben, hogy minden a legnagyobb rendben van. még ha már csak egy kiló választ el a kórháztól.

mindig ott ülök a szobám vajszínű szőnyegén, mellkasomban a végzetes elhatározással, de ahelyett, hogy a kádban fekve nézném, hogyan változik lassan bíborrá a fürdővizem, oda lyukadok ki, hogy már megint fodrászhoz megyek, megint a félelmemet legyőzve ülök egy buszon, megint állásinterjúra várok, megint a jövőt tervezgetem, megint új receptet próbálok ki, megint a skorpió teraszán csinálok hülyét magamból, mert visítva rohangálok egy koordinálatlanul röpködő rózsabogár elől, és megint a hangulatban ücsörgöm és szürcsölök valami édes meggylikőrös löttyöt, amit gáborka rakott elém azzal a kísérettel, hogy: "gyere tyutyu, van számodra egy csajos piám".

műtötteket és lázasakat szolgáltam ki, így csak hajnalokban tudtam valamicskét tanulni, vagy éppen törött tányérokról szétguruló zsíros vacsorát takarítottam fel a delikvens elhullajtott könnyeivel. felmorzsolódtam, néha habkönnyűnek érzem a testem. úgy vészeltem át ezt a három-négy hónapot, hogy akárhányszor megkörnyékeztek az emóciók, valaki beleordított a koponyámba, hogy TURN IT OFF!; vagy pedig may-re gondoltam, ahogy azon a gyönyörű hangján azt mondja: "valamit csak érzések nélkül lehetséges túlélni". *spoiler* igaz, hogy ő a film végére megöli magát *spoiler vége*

akárhogy is, még mindig dübörög a vérem, egyszerre megyek és húzom vissza magam, akarom és félek, csinálnám és feladnám, de ami a legszörnyűbb, hogy az oktalanságok végtelenségében is mindig találok valamit. egy kicsit dolgot. és mindig visszafordulok.