ősz vége volt, tudod, amikor már a télbe hajlik a nyálkás idő.
nagyokat szippantottam a friss levegőből, szemeim pedig a horizont és a zenit között cikáztak.
"bukj le!" - szólt valaki, és az ismeretlen kéz lerántott a sárba.
tiltakozni szerettem volna, de a lány csak ijedten nézett rám, majd remegő ujjával mögém mutatott.
a csöveiktől megfosztott szárak kisebb halmokban elszórva borították be a puha termőföldet.
mindegyik halmon egy-egy halott feküdt.
hogy nem vettem ezt eddig észre?
az egyikük megmozdult.
mintha egy láthatatlan madzagon húzták volna fel ülő helyzetbe, amit a mellkasához kötöttek, vagy mintha őt is egy ismeretlen kéz ragadta volna meg a pólójánál fogva.
annyira lelapultunk, hogy szinte már beástuk magunkat a talajba, de mozdulni sem tudtunk: már gyökeret eresztettünk.
a halott férfi lassan felénk fordult.
egyenesen a szemünkbe nézett. (de vajon tényleg látott minket?)
kinyitotta rothadó száját, és a hangja a fejünkben szólalt meg:
"itt szellemek laknak"majd visszahanyatlott.
a végeláthatatlan kukorica-halmokon ezer és ezer test lendült ülő helyzetbe, és terült el újra rajtuk.
mintha egy organikus egészként lüktettek volna.
mi továbbra is megkövülten figyeltük a kollektív feltámadást, és eszünk ágában sem volt onnan elmozdulni.
hamis biztonságérzetben ringattuk magunkat: hiszen mi rejtőzködünk, ugyan mi baj történhetne?
gyökereinket akkor sem tudtunk kiszakítani,
amikor a csorda elindult felénk kúszva,
izzó tekintetüket a miénkbe fúrva.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése