ne egyetek grillázs szeletet

mintha egy blogos összeesküvés hálójába kerültem volna, még fickándozom és levegőért tátogok, de visszabukfenceztem a kiábrándítóan hideg vízbe, ami mint a léthé, kitörölte a bizonytalanságot és a nyugtalanságot a sejtjeimből, testem mozgató fátylát is újra áttetszővé mosta.
(láttam, olvastam mindent, köszönöm!)


kiderült, hogy nagypapám írt szerelmes verseket és járt kubában; megkértem, hogy meséljen, mert folytatni akarom másik nagyszülőm kitaposott ösvényét, hogy nem szabad a múltról elfeledkezni, össze kell gyűjteni, írni; emlékezni kell, különben belőlünk is csak egy régi térkép és ledózerolt tanyák árnyképei maradnak; nekiállok családfát kutatni.
emlékezni kérni nagy felelősség, mert olyan, mint a forralni való tej, figyelni kell rá, szabályozni, mert sosem tudhatjuk, hogy mikor kísérel kifutni a védelmet jelentő lábosból, az érzések odaégnek a tűzhely fehér lapjára. nem szabad túl hamar elfordulni, hiába fáradtam el a havannai képeslapok nézegetésében (4 hónap és szinte minden napra jutott egy), féltem, ha felállok, örökre kialszik az a pislákoló kék gázláng.
talán halott barátaival akarta volna újra felvenni a kapcsolatot; egy rég elhamvadt szerelem darabkáit ismét egymáshoz illeszteni; talán ráébredt volna, hogy megöregedett, hogy egész életében dolgozott és elkésett mindenről.
talán nem kéne mindig felkavarnom a posványos, békanyállal hintett állóvizet.

nővért szeptembertől már hallgató lesz, mégpedig az elte skandinavisztika szakán (elvileg indul, ugye indul?).

én egy fülbemászóval osztoztam a takarón (örök lelki megrázkódtatás) és magamba szívtam szeged összes macskakövét, majd leöblítettem a szökőkutak sugaraival.

ő most zenei továbbképző táborban van (értsd: énekelnek és vedelnek vakulásig) és elvitte a fekete virágos cipellőmet.

én most készülök bemenni utcazenére, a fekete virágos cipellőm nélkül.

köszönjük, megvagyunk.