egy estém otthon

utálom, hogy mindig inni kell, hogy belém akarják erőltetni a legundorítóbb pálinkákat, hogy fekete pestisesként érezve magam elhúzódnak tőlem, mert akkor velem nem is lehet jól éreznie magát az embernek, mert az lesz életük legszebb estéje, ha nem emlékeznek rá (négy deci abszint után mondjuk csoda, hogy problémamentesen lehetett sz.-szel közlekedni).
de azért megkóstoltuk a borsos home-made vodka-málnaszörpét (ami amúgy tényleg nagyon finom volt)

bíráló tekintetek mindenhonnan, élettanácsok, mert saját magam útjában állok a közvélekedés szerint, talán tényleg így is van, de nem lehet lejjebb adni a lécet, én mindig ragaszkodtam az elveimhez, még ha száz évesek vagy nevetségesek is voltak; inkább egyedül lógtam fejjel lefelé a mászókáról, semmint hogy méteres sorba álljak a hintáért, amit nem szeretek és tudom azt is, hogy az ott állók fele sem szerette
belebotlottam a hriczukába, aki nyomott a fejemre egy puszit, hogy ne érezzem magam egy nagy konténer trágyának
kábé két lépésig tartott
ez a búbánat egyre elviselhetetlenebb

álmodozom, hogy mennyire unalmasak már ezek a tipikus fesztiválozós göncök, hogy milyen jó lenne tanyán élni úgy 70 évvel ezelőtt, amikor csirkéket kellett eladni, hogy legyen egy harmadik váltás ruha, inkább kergetném a disznókat és szakadna le a hátam a kapálástól, csak ne kelljen elmerülnöm a külsőségek mocsarában; egyszer csináltak egy olyan felmérést, hogy modellekre ráhúztak egy-egy krumpliszsákot és megnézték, hogy ugyanolyan szépek-e (igen) és hogy el tudnák-e adni a zsákokat ruhaként (igen).

álmodozom, hogy vajon mennyire lenne ösztönző az, ha szereznék egy taxiórát, rákötném egy kezdő fogyózóra, mint egy lépésszámlálót, majd az edzés végén megnéznénk, hogy azzal, hogy gyalogolt vagy futott, mennyi pénzt takarított meg.

legalább már arról lemondtam, hogy mindenkinek előadjam a sünimentő hapika történetét.
mindegy, "Annuska már kiöntötte az olajat".