2018. április 1., vasárnap

KI GOMBOSKODIK RÓLUNK?

Még együtt ültünk a gangon és hallgattuk a szavainkon kopogó esőt, de már arra gondoltam, hogy pár óra múlva egyedül leszek. Eddig sohasem ünnepeltem egyedül, legfeljebb magányosan. Szeretem az esti esőt nyitott folyosókról csendben figyelni, mert nincs lámpa az udvaron, ami megvilágíthatná, akár egy kulcslyukon át leskelődnénk utána, nem, csak egy másodlagos impresszió, csak feltételezem, hogy ott van, miközben lehet, hogy isten csak nem tud aludni, és az ő magnójából szűrődik le hozzánk ez a zene.
Igyekszem nem elesni a pasztellre kopott padlón álló üvegben, igyekszem elkerülni a pillantásommal a lábtörlőket, amikre - megkockáztatom - generációk szennye és lombváltások emléke ragadt rá és közben a gombjukat vesztett ágynemű huzatainkra gondoltam, képtelen lettem volna látni, ahogy a hímzett lepedőre kiloccsan egy párna agyveleje.

Azt mondtad nekem, ha nagyon megijednék, csak üljek le, és remegjem ki magam, ne akarjak megnyugodni, csak remegjek és remegjek, amíg lassuló reszketéssé, búgó rezonálássá és végül fáradt nyugalommá nem válok.
Tegnap estig nem is tudtam, hogy háborúban vagyunk.
Az egyikünk virraszt vagy éberen alszunk, állandó készenlétben, várjuk a szörnyű híreket hozó telefoncsörgéseket, ha sétálunk, a kezünk folyton ökölben és bármikor megtöltünk 4 perc alatt egy táskát az életünkkel.

Úgy érzem, a honvágytól egészen lesoványodtak a gondolataim, el nem múló éhség gyötri a dimenzióimat, nem tudok semerre elmozdulni, mert a lábaim mézzel, a kezeim málnaszörppel vannak bekenve. Hova ragadok legközelebb.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése