Ebben a szobában csak horizontálisan létezem, ez itt a laposföld.
A lapockáim közé szorítom a gyapjú takarót, és hagyom magam süllyedni, majd emelkedni. Helyettem lélegzik az ágy. A földig érő függönyöket körüludvarolja a fűtőtestekből áradó, plafonhoz siető forró levegő.
Az egész testem lüktet. Nem lehet, hogy az artériáimból jöjjön ez a heves áramlat. Vajon az ágy szívére telepedtem? Pedig a jobb oldalon fekszem. Mondjuk nem vagyok jártas bútor-anatómiában.
Egy tévécsatorna szezonálisan ismételt filmje vagyok.
Kerülgetem a foltokat a járdán (olvadó hó vagy talán vizelet), keresem azt a titkos helyet, ahonnan az emberek mindig hatalmas pizzaszeletekkel jönnek ki, pedig már semmi sincs nyitva. A figyelmemet leköti, hogy féljek a saját sóhajaimtól, amit a vállam mögül jövő baljósló hörgésnek vélek; csak egy egér csipegeti a morzsákat a földről -- egy részeg a szétszóródott cigarettákat.
Szekrénnyel eltakart mozaikablak.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése