A VASMACSKA-MAGÁNY SARKAI

A beszélgetések során valami mindig bennem ragad.
Talán ezért iszom ki kényszeresen az utolsó cseppet is a pohár aljáról, ezért szedegetem össze a mutatóujjammal a tányérról.
Erzé a kulcscsontjaim közti árokra mutatna, hogy persze, hiszen egy erdő van bennem, de azt már nem mondja, mikor lesz bozóttűz, vagy mikor fordulnak ki a gyökereik az erózió miatt, amit az érzelmi elsivatogosodás és a szinuszosan felbukkanó rettegés jégvirágai közötti hőingás okoz.
Hiába kerülném meg, szállnék tengerre, révkalauz nem jut már.

Megint márványsírok és művirágok között álltam az esőtől puha tűleveleken. Figyeltem, hogy dolgozik a bőr-izom tömlő abban a gilisztában, amelyik a napok óta tartó vihart jött megnézni, és a szilvalekvár színű, puha sárban vonaglott szelvényes testével.
Inkább a föld többi furcsa teremtményét néztem, nem akartam magamra pillantani, vagy az elém vésett feliratot elolvasni.
Tudtam, hogy olyan ez, mint a rohamok előtti aura, ez a hajókürtje annak, hogy elindult egy újabb vedlés, mint minden év július 18-a előtti héten... hónapban.

Körbeálltak borospoharakkal, az én kezem csak az izzadságtól gyöngyözött, és mosolyogva hallgattam, hogyan csápolták be magukat a történelembe a srácok a Hófehér jaguár ütemei alatt. Ölelések, puszik jobbról majd balról, bólogatások, a megszokott kérdések..
Juharfának képzeltem magam, amit megcsapoltak, csak belőlem nem szirup, hanem az endorfin csöpögött az üres üvegekbe, és még jobban megzavarodtam, amikor valaki ránk vetődött, hogy az tiramisu vagy tiramiszu?

Fél kettő van, hamarosan telihold, és csak az utca másik végén tudtam leparkolni. Felnézek az égre, és addig nézem a Göncöl-szekeret, amíg el nem fárad a nyakam, mert azt mondták, az egyik sarka egy halott csillag, amelynek a fénye egyre halványulni fog, míg végül ki nem lyukad a szekér. Összehúzom magamon a kabátot, ám egy részeg árny kilép a fenyőfák takarásából a fáradt naracssárga lámpafénybe, és én rohanok a szívdobogásomtól vakon fel a negyedikre.

Vajazom a kenyerem, és próbálom elmagyarázni, hogy nem az a baj, hogy sok a gyertya, hanem az az egyezményes csalás, hogy azt hisszük, előre tartunk, de mivel a föld és a sorsunk gömbölyű, igazából csak hátulról kezdjük megközelíteni újra a kiindulási pontot.
És mégis, amikor már azt hittem, hogy eljött a mellkasi rövidzárlat, maradt még valahol egy kóbor áram, egy véletlen kisülés... ez nem fizika vagy matematika, de nem is kell mondanom, hiszen tudod, ott voltál, amikor te lettél gondolataim módusza és mediánja.
...de most már Amerikában is vehetek neked bort és sárga Camelt.