TIGER, TIGER

azt hiszem, egy bolt lehetetett valamikor. a tágas térben legalább 50-en álldogáltunk, számoltuk a szívveréseinket. a falak omladoztak, a vakolat mállott, a kőpadlót vastag porréteg borította. a lábnyomok már feldúlták, mint az éjszakai havazás után másnap reggel a járdákat. egykoron értékes porceláncserepeket szorongattam a kezeim között. ahogy jobban megnéztem őket, akadt köztük bohócos bögrének és gombolyagokkal játszó kismacskás tányérnak dirib-darabjai. a markomba szorítottam őket, amíg apró vágások mentén, vörös hólyagokként ki nem buggyant a vérem. hagytam, hogy a földre zuhanjanak társaikhoz, a többi éles maradványhoz, hogy tovább törjenek, és osztódásuk hangjai körbefussák a teret. ahogy terjedtek a hullámok, én is jobban körülnéztem.
különböző korosztályok átlag egyedei egyedül vagy csoportokban ácsorogtak a fal mellett. egyedül egy borzas, ősz hajú, idős férfi ült a koszban, hátát az egyik roskatag támfalnak vetve. amikor megszólalt, erős hangja olyan természetességgel töltötte be a boltot, ahogy csak a nagy egyetemi előadokhoz szokott professzoroké tudja.
- tetszenek tudni - kezdte, miközben tekintetével az üvegajtó hiányát ásító lyukra meredt - 50 éve a tudósok méréseket végeztek a földön. hogy pontosan miket, és hogyan, azzal nem szeretnék senkit untatni. ezeket a méréseket a folyó évben megismételték. 
megnyalta a szája szélét, nyelt egyet, és folytatta:
- az eredmény megdöbbentő volt. a vizsgálat olyan szintű szerkezeti átalakulást mutatott, amelyre senki sem számított.
idegen kis társaságunk úgy tett, mintha nem hallaná az öreg ember hangját, csak bámultunk magunk elé, pedig a ki nem mondott kérdésre a válasz, mint a por, rárakódott a tüdőnkre, fojtogatva minket. a tudástól rettegni kezdtünk.
- milyen átalakulásra tetszik gondolni? - szakadt fel a kérdés a legpiszkosabb és legkisebb archoz tartozó torokból.
villogtak a szemeink, mint az egerészölyvvé.
- eddig, mint tudják, a föld ugyan lassan, de forgott. ellenben most úgy tűnik, mintha elaludt volna. Összeroppantotta magáT.
a nap beteges sugarai halványan besütöttek a tanár úr által fixírozott hasadékon, és láttuk, ahogy a fénypászmában úszó porrészecskék a levegőbe fagynak.
az utolsó mondat olyan súllyal csapódott nekünk, hogy mellkasunkat, bordáinkat roppantotta meg, melyek átszúrták a tüdőnket, szívünket. a bolt különböző sarkaiból melegvízű forrásként feltörtek a rövid kiáltások, de ezeket nem a fülünkkel érzékeltük, a velőcsatornánk bizsergett a kollektíven tudatosuló idő előtti haláltól. észrevettem, hogy az én szám is nyitva van, halként nyelem a levegőt, amit már a lebenyeim rég kipréseltek magukból.

egy domboldal teraszán fekszem a végestelen hosszú napozóágyak egyikén. mögöttünk egy mohás várfal, előttünk buja zöld dombok, a zeniten két felhő összeér. ha lelógatnám a lábam, talpamat a kőrisfák koronája csiklandozná. feltolom a napszemüvegem, mocorgok, mert a törülköző folyton összegyűrődik alattam, így vizes lesz a nyugágy szövete is. bosszantó. mögöttem egy nő kérdez valami butaságot, és mi, a szomszédaimmal úgy felelünk, hogy oda sem nézünk.