KALE PHEB! --- KALE JU!

kapitány, a legénység már suttog: zendülést emlegetnek
avagy kiszakadt izzószálként csörgök a körtémben

van az úgy, hogy éjszaka egy kis faluházban találod magad, ahol egy hosszú vörös hajú ikerpár nyit ajtót, amiről igyekszel nem a legvéresebb horrorfilmekre asszociálni, átdobod a kabátodat a korláton, melléd lecsücsül egy raszta-család kosárkával a lépcsőre, te nekidőlsz a falnak, de az emeleti korlátról lelógó művirágok támadást indítanak ellened, amitől te mindennek, csak hősi amazonnak nem érzed magad, miközben a teremből a hanghullámok próbálják áttörni az emberi kipárolgás ködét, majd a fotós úgy gondolja, hogy ha két méterre megáll tőled, és a szempilládat súrolva a teleszkópszerű objektívével lefotóz, akkor azt majd biztos nem veszed észre.

mintha már ott tartanánk, hogy az eltorzult, girbe-gurba ujjaink között fogott fényképeket mutogatjuk az ismeretlen kisgyerek-rokonainknak, akiket egyáltalán nem érdekelnek, mert fura a szagunk, ijesztően puha és nyúlós a bőrünk, és mintha folyton könnybe lenne lábadva a szemünk. pedig csak a ráncos lelkünknek szólnak a semmitmondó hallgatások. áltathatjuk magunkat, hogy persze, csupán a felszín fecseg, de ezek csak a gyakorló füzetbe írt ikersorok, fel sem fogjuk az értelmüket, de addig írjuk és írjuk, amíg gyönyörűek nem lesznek.

akár számszerűsíthetném magam a mosogatóban egyensúlyozó bögrékkel, a kosztümös sorozatok epizódjaival, a negyvenkét és fél kilómmal, a lhaszába vezető képzeletbeli méterekkel, és a lista folytatódik.
valahol itt kell lennünk.
aki elmegy, az járjon lassan, aki marad, az üljön csendesen.