ÖREGEM #4

Nesztelenül belibegtem a szobalakásba.
- Csókolom, néni! Hogy tetszik ma lenni?
A megszólított szinte az egész ágyat beborította, amely segélykérően nyikordult minden mozdulatánál. Mellette az erkélyajtó hiába volt koppanásig kitárva, így sem tudta kiszippantani a szobából a kesernyés öreg- és betegségszagot. Igyekeztem a belégzések számát nullára redukálni, de amikor már azt éreztem, hogy a szívdobogásaim száma is egyenesen arányosan csökken vele, valamint az arcom kezd szederlila színt ölteni, kénytelen voltam segítségül hívni a kezemre és az orrom alá kent vietnámi balzsam mentolos illatát, aminek viszont nem volt 10 percnél hosszabb az élet - vagy inkább illat - tartama.
Mellé húztam egy széket, és kedvesen rámosolyogtam a nénire, aki továbbra is küzdött a válasszal. Ezt onnan láttam, hogy a szokásosnál is jobban kidülledt a szeme, amiket pislogás nélkül függesztett rám; remegő kezeivel kereste az ágy korlátját, hogy fél centivel feljebb tudja küzdeni magát; rángó ajkai pedig próbálták formálni a szavakat, nehezítve azzal, hogy a kiáramló levegő útjába már csak egy fog állt.
- En jól vagyok, koszonom - kezdte érthetetlen, nazális hangon. - A szobatá'sam halt meg ket napja.
- Ó, hát ez borzasztó - mondtam, és hátrafordultam, hogy megnézzem a falhoz állított második ágyat, amelyben nem olyan régen még egy csontvázzá aszott lény feküdt. Scelrosis multiplex.
- Nem volt hosszú. Sohhhajtott egy nagyot az ésszaka, aztán meghalt - világosított fel a néni, aki vad küzdelembe kezdett saját testével, hogy elérje a telefont.
- Segítsek? Baj van? Felhívjak valakit?
- Az igaszgatót akarom felhí'ni, hogy megkaphassam az ágyát. Tudja, az az en ágyam.
Szemeit, ha ez lehetséges, még jobban kidüllesztette rám, és a füléhez emelte a reszkető telefont. Ha tárcsázás nélkül felemelik a kagylót, az pár másodperc múlva a nővérpultot hívja. Mivel a néni úgy gondolta, hogy olyan okos a készülék, hogy kitalálja minden akaratát, nem törődött azzal, hogy bepötyögje a melléknek a számát. A vonal túlsó végét egy ideges nővérke vette fel, akinek ingerült hangját a székben ülve hallottam, miszerint ha a néninek nincs semmi problémája, akkor ne csörgesse őket állandóan. Vissza is nyerte a nyugalmi pozícióját a telefonkagyló.
Pár pillanatnyi szünet következett.
- Tudod - kezdte -, szhörnyű, hogy a lányok ma'apság úgy me'ek férjhez, hogy felveszik a fehér ruhát, pedig már nem is tiszták!
A szemei most már elérték a kritikus állapotot.
Nem mertem szólni semmit, nehogy újfent megkérdezze, hogy milyen vallású vagyok, és hogy van-e barátom.
- Az az en ágyam volt er'detileg - mondta, és megint ott didergett a füle mellett a telefon.
Mellettünk továbbra is bömbölt a TV, benne a WS Teleshop százezredik ócskaságának a reklámja. Nem tudtam már gondolkodni. A balzsam hatása már régen elmúlt, a szag pedig a pórusaimon keresztül beszivárgott a koponyámba.
- Elnézést kérek, néni, de most el kell mennem. Csókolom! Tovább szép napot!
- Sze'vusz, kedves! - intett búcsút a telefonból jövő tajtékzó hangok kíséretében.
Kifutottam a folyosóra, hátra sem néztem.
Megnyomtam a lift hívógombját egyszer. Kétszer. Háromszor.
Megkönnyebülve beléptem, és azt a két emeletnyi távolságot azzal töltöttem, hogy a tükörben vizsgálgattam az arcomat. Néztem a fehér, redőtlen arcbőrömet, amit az elszórt szeplőcsoportok tettek valódivá. Mikor kiléptem a liftből köszöntem a belépőknek és az előcsarnokban tartózkodóknak. Már azt is sikerült megjegyeznem, hogy a bejárati ajtó kifelé nyílik. Kisétáltam a kapun, és megkezdtem a három háznyi távolság legyaloglását.
Csak egy nagyot sóhajtott. Csak ennyi volt.
Hányingerem lett.
Hazaérve majdnem fél óráig tartó zuhanyzásba kezdtem. Le kellett őket mosnom magamról. Eleinte nem eresztettek. Ott habzottak a lábamnál, majd elragadta őket az örvény, és végleg eltűntek a lefolyóban.