Háború és elmúlás
Ha Tolsztoj az öregedésről írt volna könyvet, ez lehetett volna a címe, mert a közhellyel ellentétben, miszerint az idő megszépíti az emlékeket (vagy legalábbis több jó marad, mint rossz), az időseknek mégis inkább ez vált a jelszavukká / mondatukká, nem a béke. Pedig mennyire szívesen hallgatnék történeteket arról, megnyugtatásképpen, hogy ők is voltak fiatalok, ők is elkövették ugyanazokat a hibákat, ők is álltak tanácstalanul az életútjuk közepén, nem tudva, hogy merre induljanak. Szeretném, ha azt mondaná egyikük: "Az ilyenek megesnek mindenkivel, kislányom, és látod, túl lehet élni."
Ez viszont önzőség lenne a részemről, sőt, úgy hangzik, mintha azt várnám, hogy szórakoztassanak és nyugtatgassanak, hiszen nekik nincs is más vágyuk, mint továbbadni a tudásukat, és elmondani a csodálatos, gazdag, mesekönyvbe illő életüket. Legalábbis kiskoromban ezt gondoltam minden korosodó bácsiról és néniről. Az meg sem fordult a fejemben, hogy nem mindenkinek volt kalandos útja, amire boldogsággal emlékezhet vissza, az meg pláne nem, hogy nem ez a legnagyobb vágyuk, hogy megosszák velem.
Mikor erre rájöttem, akkor csalódás volt, mint amikor realizáltam, hogy a felnőttek sem mindentudók, jóságosak és nem különbek, mitöbb sokan rosszabbak a gyerekeiknél. Ez kegyetlen módon maga után vonta az osztályozhatóságukat, hiszen már nem egy nagy, kedves, csodálatraméltó közösség képét szimbolizálták számomra. Ezzel nem azt szándékozom mondani, hogy klisék vesznek minket körül, bár mind ismerünk olyanokat, akik már nem ismernek meg minket, de ide tartozik a sztereotípia alapját képző mogorva és kiállhatatlan "banya" réteg, valamint az ellenpéldát adó, szeretettől dagadó "kedves mamókák" népes csoportja is. De senki és semmi nem ilyen egyszerű.
Nem az tette egyiküket és másikukat vonzóvá vagy éppen ellenségessé a környezetük számára, hogy méltatlankodtak-e olyan dolgok miatt, mint a sarokban összegyűlt kosz, vagy hogy megkínálták-e csokoládéval a nekik szimpatikusakat, hanem az, hogyan viszonyultak a halálhoz.
Erről könyveket lehetne írni, annyira sokszínűnek és mélynek látom, ráadásul minél többet felbukkan a laza délelőtti beszélgetések közepette, annál szürreálisabbnak és megfoghatatlanabbnak tűnik.
Általában egyformán kezdődik minden sors-történet: a háborúval.
Hiába hallottam már számtalan elbeszélést, láttam rengeteg filmet, olvastam könyveket, az nem adja, nem adhatja vissza azt, hogy milyen lehet egy ilyen korban felnőni, ahol tényleg csak a jelen, a pillanat az, ami biztos. Minden más, a vagyon, a tárgyak, a kapcsolatok, az életek, a jövő az önkény posványos talaján ingadoznak. Nem tudom, milyen érzés, amikor elvesznek tőlem mindent, felégetik a házam, hideg fémgolyók pusztítják el a családomat, megfosztanak emberi méltóságomtól, elorozzák minden reményemet. És nem fog senki felkarolni, magához venni, megvédeni, mert ők is ezt élik át. Mind együtt vezeklünk mások bűneiért.
Innen lehetséges felállni? Honnan gyűjthetnék ahhoz lelkierőt, hogy megházasodjak, gyereket neveljek, dolgozzam, amíg a korhatár államellenőrje megálljt nem parancsol?
Régen azt hittem, hogy csak a gyerekeknek tud fájni a világ. Amikor hallottam, hogy egy néninek meghalt a férje vagy az anyukája, mindig jól megnéztem őket a szomorúság jelei után kutatva, de ők rezzenéstelen arccal rendezgették tovább kevés ősz hajukat. Nem zokogtak a mindjárt-szétrobbanó mellkasukat fogva, sőt, olyan közömbösséggel kezelték a halált, mint idegen gyerekek év végi osztályzatait. Azt képzeltem - túl idealizálva a felnőtteket -, hogy azért ilyen ridegek, mert tudnak valami titkot, ez is ilyen tipikus "felnőtt dolog", amit hiába mondanának el nekem, a 18 év alatti agyam falat húzna fel a hanghullámok elé.
Pedig szó sincs ilyesmiről.
Nagyon nehéz megfogni a nyugdíjasok halál-filozófiáját. Máshogy kezelik, vagy legalábbis mást mutatnak, de alapjába véve egyet éreznek, egyet gondolnak. Egyikük nevetgélve, szinte incselkedve adja a tudtomra, hogy bizony, ha hiszem, ha nem, ő már öreg. Úgy suttogja, mintha a legnagyobb titkát bízná rám, talán még kacsint is hozzá cinkosan. Ő az, aki amilyen szeretettel ölelte magához az életet, úgy várja tárt karokkal a halált is. Mellette az egész létezés és elmúlás egy mókának tűnik, meghozza a kedvem, hogy minél gyorsabban éljek, minél teljesebben, minél nagyobb lángon.
Neki az ellentéte a már említett sztereotipikus alak, aki az öregedést az Úristen csapásaként fogja fel, mint a szenvedéseinek folytatódása, az értelmetlen, hálátlan küzdelem újabb fejezete. Neki a lelke is megráncosodik, a redők között, mint a por, lerakódnak a rossz emlékek: a szenvedések, az elárvulás, a gyermektemetés, a szakadatlan munka, a szeretetlenség, az elhagyatottság, az új kor befogadni képtelensége, és a magány. A nagybetűs magány.
Létrejött kettejük fúziójából egy középső réteg, aki mosolyogva fogad, "kellemes és tartalmas életet kíván a kislánynak", de amint megszédül és lerogy a kiült kanapéra, szája sírásra görbül, és a hasznavehetetlen test - friss szellem felemésztő párharcától csillog a szeme.
Tudják mind a hárman, hogy megöregedtek, arcpirító közönyösséggel tudnak beszélni a saját halálukról és temetésükről, sőt, talán ha tehetnék, ők maguk vésnék rá a márványtáblájukra az eltávozásuk évét. A különbség az, hogyan várják mindezt, hogyan vannak felkészülve. A halál az élet törtvénye, természetes velejárója? Vagy olyan, mint valami csodaszer, ami a szenvedésre enyhet ad? Vagy mint igazságtalan lezárása egy tökéletlen létezésnek?
Várja? Reméli? Követeli?
Korábban azt képzeltem, mivel ilyen hidegnek tűntek, hogy az időseket lehet kérdezni bármiről, szívesen elmesélik. Valamiért mindig a rokonaik haláláról kérdezősködtem. Nem feltétlenül arról, hogyan távoztak el, hanem inkább, hogy milyen emberek voltak, milyen volt a kapcsolatuk, stb. Fel sem fogtam az emlékezés borzalmát. Vagy talán még mindig nem tudtam elhinni, hogy ezek az emberek ne érezzenek semmit. Zavarba is jöttem, amikor egyszer könnycseppek jelentek meg egy világoskék szempárban. Nem mohás kősziklán trappoltam, hanem kristálypoharakhoz ütögettem az ezüst evőeszközt, amik így segélykérően és egyben vészjóslóan csilingeltek.
Rettentő óvatosan kell bánni velük, mindegyikük egy-egy felbecsülhetetlen, háborús kori régiség.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése