KÖRHETETLEN

persze, persze, ha tizenkilenc éves az ember, még nem kell pontosan tudnia, hogy mikor mit fog és akar csinálni, de azért mégsem kéne szerpentinen járni, ahol mögötted és előtted nincs más, csak kanyar, ami a semmiből jön és a semmibe tart.
talán túl dramatikusan fogom fel a helyzetet, hiszen nem baj, ha nem leszek olyan, mint "a mindenki", a kérdés inkább az, hogy eljön-e az a pillanat, amikor a széknek nem csak a felét foglalom el, vagy amikor már nem leszek negyvenhét kiló szerencsétlenség.
nem papírokat akarok fogni a kezemben, vagy "a mindenki" által elismert sikereket, hanem elérni, hogy dadogás nélkül ki tudjam mondani a nevemet, kézremegés nélkül írni egy szignót. és főleg tudni, hogy amit csináltam, azt senki más nem tudta volna jobban.
a tigrisek sem dobják le a csíkjaikat, talán továbbra is az a lány leszek, aki mindig csak jegyzetet kér, és csak megtűrik maguk a mellett a többiek. aki ezt tudja, mert elkapja az undorodó pillantásukat, amikor úgy húzzák fel az orrukat, mintha valami rothadót szagolnának, majd gyorsan elfordítják a fejüket, többet nem is foglalkozva velem. tudjuk, hogy is megy ez. kimondatlan megállapodást kötünk, én beülök a padsor szélére, az ajtó mellé, és számolom a világos ablakon betörő fotonokat.
figyelem, ahogy a barna hajszálakat vörösre festik, körbetáncolják a termet, majd megállnak pihenni a simára gyalult, csillogó asztallapokon. hallom, ahogy a falak a lemálló vakolatdarabkákon keresztül beszélgetnek egymással, és ezek a hangok mennyivel kellemesebbek, mint a teremben lüktető ricsaj. belebambulok a ruhák bolyhosodó szövetrostjaiba, vagy a kicsit elkenődött rúzsokba, ki nem szedett bajuszszálakba, kezdődő izzadságfoltokba, ki nem töltött melltartó kosarakba, amitől valami jóleső melegség jár át, hogy látom, más is küzdi magát a tökéletesedés útján felfelé, és én ezt mind látom, és tudom, de mégsem szólok semmit. megőrzöm a titkaikat. és ha szóba hozzák, csak felhúzom csodálkozva a szemöldökömet, hogy valóban?
nem is vettem észre.
ki gondolta volna.