mostanában négyéves gyerekekre vigyáztam, akik nem akarták csendben nézni az oroszlánkirályt (minden bizonnyal én jobban élveztem, mint ők [de hát hogy lehet azt nem élvezni, a legjobb dolog a világon!]), ám mindezek ellenére kevertem nekik sógyurmát, hogy a felismerhetetlen sünijeiket csekkolgassam percről percre a sütőben.
és az egyikük mondta, hogy meg akart hívni egy fagyira, de otthon hagyta a kis kék pénztárcáját, ezért inkább kiválogattuk a német kocsikat a pakliból.
és az is azt mutatja, hogy felnőttem, hogy nekem kellett felvágnom a halrudaikat. nagyon szomorú pillanat volt.
amúgy rohadt nagy arcok
ma megint átkarolt a búskomorság
egy fényképhez álltunk be
nem szabadott megmozdulni
nem is tudtunk volna
-
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése