melléd ültem

július tizenharmadika van
az égen bárányfelhők gyülekeznek, rumos tejet iszogatok és eddig ismeretlen mintát fedeztem fel a függönyön
szeretném kellemes emlékekkel megtölteni a bambulás perceit, mint a hirtelenszőke kislánnyal, aki olyan, mint macaulay culkin eltitkolt testvére, de ismeretségünk hat perce után (ami annyiból állt, hogy megkínáltam puszedlivel), már jött széttárt karokkal, mint egy krisztus-szobor, hogy ő most engem meg fog ölelni. pedig inkább sírásra késztetek.

azon keseregtem egy nyolcadik emeleti lakásban (ahova lépcsőn mentem, mert utálok liftezni és útközben megállított egy nő, hogy számon kérje rajtam, hogy miért van minden nap egy bizonyos cigicsikk a lábtörlője mellett), szóval azon keseregtem, hogy nincs semmi szuperképességem, nem vagyok olimpikon vagy oktv bajnok vagy zongoraművész vagy kiemelkedő szépség vagy készsonglőr, csak az életemet és a boldogságomat tudom szabotálni, de nagyon jó a nyolcadikon üldögélni egy fehér fotelban, a zöld szőnyegen, elhagyjuk a testünk és viszonylagossá válunk.

tönketennénk egymást, vagy legalábbis elhasználódnánk, azt hiszem angel szerint kell addig otthagyni a másikat, amíg még szeretjük egymást, mert addig fakulunk, míg végül bele nem ivódunk a szék támlájába. az a fajta vagyok, aki besokall és eltűnik három napra, ha nem úgy lesz, ahogy én akarom, megsértődöm és nem beszélünk, de ha behódolsz, meggyűlöllek, hogy miért nem állsz ki magadért, és nem beszélünk. ne találkozzunk két hétig, ne is hívj, de utána kapj fel és pörgess meg, ha rohanok feléd és menjünk el messzire, fogd a kezem és védj meg az árnyékomtól, és légy erős, mert néha may vagyok és a méhek titkos életét játszom újra, kellenek a maszkok, a rejtek ajtók, érts meg, de ha ismersz, elszaladok.

szeretnék coelhoi nagyságokba bocsátkozni, vagy igazából nem, mert unalmas és mindig csak ugyanazt mondja, amit már óvodában is untam, ahogy a nemrég megnézett pillangó hatást is, akkor már the i inside híve vagyok, de nem ez a lényeg, nincs is lényeg, csak közönyös szemekkel ülni a buszon, boris vian pekingi ősz-ének bordó kötete mögül kilesni, keresztbe tett lábakkal, de nem, még mindig nem, talán a scrubs vagy agatha a lényeg, vagy az összepárosítatlan kopott zoknik, a fel nem vett telefonok, az ujjnyomos napszemüvegek, a görbe lábak, az agyonszorongatott papírzsebkendők, a porosodó virginia woolf, kosztolányi és thomas mann kötetek az asztalon, az ígéretektől dohos párnák, a hat szavas regények, a szomorúság áporodott ciklámen szaga

nem tudom
szürcsölöm a rumos tejet
kicsit fázom


kérjük hagyja el a testét
három... kettő.. egy.