Simon Márton: És még egy délelőtt

A többiről alig kell, vagy csak nem tudok, és a
java úgyis megmarad, de arról a téli fényektől derengő
délelőttről érdemes talán. Megemlékezni egy folyosóról,
ami egyébként lényegtelen volt, felírni, mint egy telefonszámot,
pontosan, megfogalmazni, mint egy használati utasítást
– csomagmegőrző szekrény vagy terhességi teszt.
Ahogy abban a jellegtelen szombat délelőttben, az udvar
felé menet, a hosszú, kékesszürke fényben, kialvatlanul és
másnaposan, végighúztam a kezem a csempés falon,
és hideg volt, és erről te jutottál eszembe. Nem tudom pontosan,
miért, ez nem az eleje volt és nem a vége, nem volt tehát logikus,
de a hideg lábad jutott eszembe róla, amiket a hasamhoz szoktál
nyomni alvás előtt – pedig akkoriban már külön aludtunk.
Azon gondolkodtam, hogy valószínű, neked valami
egész más jár most a fejedben, ülsz, eszel, talán még föl se keltél,
vagy bárhogy is, de nem gondolsz rám. Nem lenne rossz tudni,
gondoltam és eléggé remegett a gyomrom, hogy később,
ha majd valaki más mellett alszol egyedül, én meg szabad leszek,
mint egy pontatlanul felírt telefonszám, vagy tárgyát vesztett
használati utasítás, szóval jó lett volna tudni, hogy néha
szenvedni fogsz, és mindenről én – – – tél volt és azt akartam,
hogy mindenről ami hideg, én jussak eszedbe. Szédültem,
hiányoztál, és mire kiértem az udvarra, arra gondoltam,
hogy ez az egész: én, a fák, ez a kert, ez a szombat, minden,
ez valószínűleg nincs, nem is volt soha, nem lesz,
hogy engem csak te képzelsz, erre gondoltam, és jó volt.