sütöttem filmklubra meggyes-kefires sütit, zaklattam random lovassys embereket, hogy jöjjenek, de csak a borsos volt oly' drága megjelenni (ez valamit tükröz). népszerűek vagyunk, volt olyan pillanat, amikor 10 szempár is mosolygott a kivetítőre a színes kanapékból. kár, hogy abból 7 az én osztályomhoz köthető. egyszer híresek leszünk!
mélységesen elszomorítanak az idős emberek, de csak azoktól kelek sűrű pislogásra, akik egyedül ácsorognak a buszmegállókban, kezükben vénszatyor, gerincük meggörnyedve az életük és az emlékeik súlya alatt, lassan csoszognak, állandóan könnybe van lábadva a szemük, ráncos és májfoltos a régen lakkozott kezük. bömbölni tudnék és odarohanni és megölelni őket, hogy nincs semmi baj, én megértem, jöjjön, meséljen, beszélgessünk. ez a reakció nem túl szerencsés, ha pár méterre, az utca végében van egy idősek otthona, ami a régi játszótérre épült, ami már önmagában könnyforrás.
nem akarok ilyen lenni.
inkább követem sylvia plath-ot.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése