pedig bulgakov szerint semmi értelme

az életem minden szakaszában könyv- és filmidézetek jutnak eszembe, lassan odajutok, hogy nem lesz saját gondolatom.
elvileg jönni fog egy új osztálytársunk, amerikából, lány és szőke (információim eddig terjednek), és ahogy elképzelem, hogy mosolyogva bemutatkozom neki, majd megkérdezem, hogy hányas lába van (csak hogy tisztázzuk az erőviszonyokat), rögtön lelki szemeim előtt lebegne rowling által megformált mócsing, aki gúnyos mosolyog, amikor látja, hogy az ember többnek mutatja magát, mint aki.

néha az az érzésem, hogy david fincher és woody allen filmekből, hoffmann és kästner könyvekből, frida és dalí képekből összelopkodott lény vagyok.

elítélem, de hangoztatom a kliséket; félek, hogy megunnak, hogy rájönnek, hogy nincs bennem ennél több, ezért kell hajnalban kovaljov ülnök elveszett orráról szóló esemeseket küldözgetnem, ezért szeretek tyúklépésben menni a járda szélén, nem lát senki, de le kell csúsznom a korláton (mint a filmekben), vagy belelépni a legnagyobb pocsolyákba a mocskos tornacipőmmel.

felkeresném mócsingot, és megkérném, hogy töltsön velem egy napot.
nem tudom, lehet, hogy gúnyosan mosolyogna.
attól félek, hogy van szabad választásom, és az életem nem úgy fog alakulni, ahogy kéne.
(inkább ilyeneken rágódom, semmint, hogy kurvára tanulnom kéne, ha nem akarok megbukni és hogy mennem kell mellkas ct-re)