fight club

émile szól a fejemben: and i let you... why do i let you?!
már nem keresem a választ olyanokra, hogy miért van nővér táskájában egy rumbatök, hogy miért van még mindig a zongorámon egy fehér csokornyakkendő, hogy miért van egy letört aljú konga a vérnyomásmérő mellett, mert átjár a ZEN és Apu Rezzenéstelen Pillantása vagyok.

mindig hajnalban, olyan negyed kettő körül rámtör a változtassuk-meg-az-életünket-de-ha-az-nem-megy-legalább-a-világot-váltsuk-meg érzés, és már nyitom a ruhásszekrényemet, hogy felöltözöm, buszra szállok, ami elvisz a város túlfelén lévő (igazából veszprém minden pontjához képest, pontjáról nézve a város túlfelén lévő) vasútállomásra, a fogyi kártyám lévén kedvezményes jegyet váltanék, és én lennék esti kornél, aki úgy köt barátságot, hogy meg sem szólal, sőt, nem is érti, hogy a kalauz mit mond, de eszembe jut, hogy hajnali negyed kettő van, amikor "a villamos is aluszik", hiába lennék tűzoltó, s katona, vagy vadakat terelő juhász.
egyelőre csak Apu Korgó Gyomra vagyok.

sárga post-itekket ragasztottam az inspirációs polcom szélére, neveket írtam rá, hogy milyen nőkre szeretnék jelen pillanatban hasonlítani. a szomorú, hogy közülük csak egy volt létező. de hát ki tudja, hogy a többiek nem mászkálnak-e valahol a nagyvilágban, csak más néven, más hajjal, más hangszínnel.
Apu Akaratereje vagyok.