nem is tudom, miért mondom el

   beléptem, és a földszinten vizes volt a pepitapadló. lépkedtem a lépcsőkön, egyre feljebb, az első emelet fordulójába értem, a 3-as számú lakás takarít a héten. itt van egy növény, aminek a tartójából mindig kiszivárog a víz. még több "talajnedvesség".
   kilenc fokból áll egy forduló. van egy ál-lépcső, őt nem számolom, rálépek az "egyesre", majd kettesével felszaladok, és így pont a forduló tetejére érek. közben a behajlított térdemen van a kezem, csak lefelé szoktam a vaskorlátba kapaszkodni.
   az esztert sohasem tudtam természetes hangon kimondani, általában elcsuklik a hangom, de ha mást kell így hívnom, akkor is; ha leírva látom, összeszűkül a gyomrom. a vezetéknevemmel sem békéltem meg. nem is ez a legjobb szó rá, inkább vele is furcsa a viszonyom. ilyen vezetékneve nincs másnak, nővéremet egyszer "szépnevű zsófi"-nak hívták emiatt. általában a rövidítettet használom bemutatkozáskor, mert nem akarom a másik feltartani azzal, hogy kimondom a hosszú nevemet, és különben is elfelejti.
   lassan a második emelethez értem, valahogy megviselt ez a sok víz a padlón, úgy éreztem, hogy miközben megyek a harmadik szintre, a fordulóból kitör a zuhatag, a mellkasomnak csapódik és hátradönt.
   meg kellett kapaszkodnom a korlátban, becsuktam a szemem és automatikusan szeltem a fokokat, nem kellett számolnom, és még így is láttam magam előtt a repedéseket. mikor a negyedikre értem, elmúlt. a föld száraz volt. egy pillantra helyreállt a rend a világban.